Üzletszerűvé vált a „cégbedöntés”

Az elmúlt években sokan foglalkoztak már az üzletszerű cégbedöntésekkel, az adósságlovagokkal, cégtemető magánszemélyekkel és társaikkal. A nagy érdeklődésre való tekintettel még jogszabályt (cégvezetéstől eltiltást) is szültek a vajúdó hegyek, amelynek alkalmazásával gátat ugyan nem lehet vetni a jelenségnek – amely óvatos becslés szerint évente több százmilliárd forint kárt okoz az államnak –, de legalább egy kicsi borsot lehet törni az úri csibészek orra alá.

Ez a több százmilliárdos becslés azonban csupán a közvetlenül be nem fizetett közterhekre koncentrál. Hol vannak még a járulékos károk? A tönkretett beszállítók, a megszűnt munkahelyek, az utcára kerülő emberek. Ezekkel együtt akár az ezer milliárdot is elérheti évente az államot ért kár. Nagy kérdés: akkor hogyan fordulhat elő, hogy a cégbedöntés biznisze zavartalanul virágzik? De ne csak a hivatásos cégbedöntögetőkre gondoljunk! Sokan polgári foglalkozásuk mellett űzik ezt a sportot. Az általuk „one man show”-ként vezetett cégükben dolgoznak, de ha valami nem úgy jön össze, akkor stratégiát váltanak. A vállalkozás érdekei helyett az egyéni érdekük kerül előtérbe.

Számvitelileg „kozmetikázott” működéssel a bankokat, hitelezőket megtévesztik cégük valós helyzetét illetően, ezáltal nyernek időt a törvénytelen vagyonkimentési akcióikhoz. Utána fogják a kalapjukat, és az előzőleg kimentett vagyonnal, a dolgozókat hónapok óta kifizetetlenül hátrahagyva lelépnek, majd „tiszta lappal” új vállakozással kezdik elölről az egészet. (Ezt a tényt támasztja alá, hogy az Opten adatai szerint 2011 első fél évében mintegy 9500 céggel szemben indult felszámolási eljárás, míg 25 000 új vállalkozást jegyeztek be.)

A bankok, hitelezők, beszállítók a legtöbb esetben nem tesznek semmit. Arra hivatkoznak, hogy az elmúlt két évtized kedvezőtlen tapasztalatai alapján szélmalomharc a felelősségre vonás. A bankok a sajtótól félnek leginkább. Ha ők számoltatnak fel egy céget, és ez médiaérdeklődést kap, akkor hírnevükön, vállalkozás- és munkahelybarát megítélésükön eshet csorba, és ez ronthatja piaci megítélésüket, növekedésüket. A beszállítók félelmeit jobban meg lehet érteni. Egy esetleges felszámolási eljárásban – többségüknek nem biztosított követelése révén – f kategóriába kerülve nem sok esélyük marad a megtérülésre.

Pedig a szabályozás, a felelősségre vonás jogszabályi háttere – a hiányosságai ellenére is – alapjaiban adott, jónak mondható. Elég, ha a csődtörvényben szabályozott, a tulajdonos és a felszámoló összejátszását megakadályozó felszámolói kijelölés sorsolásos technikájára, a felszámoló felmentésének új szabályára, a vezetői, tulajdonosi felelősség szigorítására, a büntető törvénykönyvben megfogalmazott törvényi tényállásokra (a számviteli rend, fegyelem megsértése, fedezetelvonás, hitelezési csalás stb.) a polgári jogi lehetőségekre (szerződés megtámadása, kártérítés stb.) gondolunk. A kényszerű asszisztálás helyett a bankoknak, hitelezőknek, beszállítóknak – és a megindított eljárások után a jogalkalmazóknak – „csak” felvállalni, érvényre juttatni kellene a jogszabályokat. (Egy konkrét javaslatom azért lenne: ha egy munkáltató a munkavállalói összlétszám esetén a bérkifizetéssel egy hónapon túl késik, akkor az automatikusan csődeljárást eredményezzen.)

A felelősségre vonás elmaradásával kapcsolatban végül fel kell-e tennünk a mindig felmerülő kérdést: „Kinek az érdeke?” Vagy egyszerűen arról van szó, hogy egyszerűbb a tisztességes állampolgárokat és cégeket halálra büntetni, mint a fáradságos bűnüldözéssel küszködni?