A bankok a válság szimbólumai, akikkel el lehet vitetni a balhét

A banki üzlet presztízse az egész világon a padlón van. Ők lettek a válság szimbólumai, a mumusok, akikkel el lehet vitetni a balhét. A tíz évvel ezelőtt még fantasztikusan hangzó globális banki márkanevek egy része mostanra a haszonlesés, az érzéketlenség és a dilettantizmus szinonímája lett. A politikusok ezt mindenütt nagyon pontosan és gyorsan megértették, hisz nekik éppen az a legfontosabb szaktudásuk, hogy felismerjék, kiket lehet minimális szavazatveszteséggel megsarcolni. És nem is hezitálnak, hogy megtegyék.

A bankok döntő többsége pedig csak néz és kesereg. Ez azonban garancia arra, hogy még mélyebb gödörbe ássák magukat. A helyzetük ugyanis elsősorban nem amiatt ilyen rossz, amit a válság előidézéséért tettek. Persze nekik is volt benne saruk rendesen, de legalább akkora felelősség terheli például a feladatukat gyáván vagy ostobán feladó szabályozókat. Ezt azonban csak nagyon kevesen tudják.

Kevesen tudják, mert a bankok a válság kirobbanása óta nem képesek értelmesen megvédeni magukat a közvélemény előtt. Látványosan nem értik, hogyan változott meg a működési környezetük és ezzel a kontextus, amelyben kommunikálniuk kell. Az amerikai adófizetők pénzén megmentett AIG befektetési banki részlegének vezetői például millió dolláros bónuszokat osztottak maguknak alig pár hónappal az őket a csődtől megmentő állami mentőcsomag után. Egy angol nagybank vezetője pedig az állami mentőcsomag bejelentése után 10 millió fontos lelépési díjat tárgyalt le magának az igazgatósággal. Végül az egészről le kellett mondania. De ezek csak a legkirívóbb példák.

A banki iparág egészére igaz azonban, hogy ugyanazokkal az érvekkel operálnak, mint amelyeket annak idején arra használtak, hogy kiharcolják a válsághoz vezető szabályozói megközelítést. Továbbra is egy csak nagyon kevesek számára érthető nyelvvel próbálkoznak, és elsősorban a hatékonyságra, a szabadpiacra hegyezik ki mondandójukat. És arra, hogy a mások számára felfoghatatlan fizetésük és bónuszuk nekik egyszerűen jár.

Ez pedig óriási hiba. Úgy tűnik, az iparág nagy része nem vette észre, vagy nem akarja észrevenni, hogy helyzete egyértelműen politikai kérdéssé vált. Az Egyesült Államokban éppúgy, mint Németországban vagy éppen Magyarországon. Obama elnök folyamatosan azt próbálja bizonygatni, hogy nem a Wall Street bábja. Angela Merkel azért nem engedheti el Görögország kezét, bármilyen népszerűtlenné is teszi őt Athén lélegeztetőgépen tartása, mert akkor azonnal be kellene jelentenie egy újabb bankmentő csomagot is, ami szinte bizonyosan választási vereséget jelentene neki. A honi helyzet politikai töltetét pedig senki számára nem kell különösebben magyarázni.

Ha viszont politikai kérdésről van szó, akkor a politika közönségének kellene szólni, az általuk beszélt nyelven. A közvélemény előtt kellene helyreállítani a banki üzlet legitimációját, elmagyarázni, miért fontos az egészséges bankrendszer az átlag állampolgár számára, és főleg, hogy miért kerül nagyon sokba mindenkinek, ha nincs hitel. De ez persze azt is jelenti, hogy el kell felejteni a szakzsargont, a hivatalos sajtótájékoztatókat és az üzleti médián keresztüli üzengetést, helyette pedig közérthető módon beszélni, lehetőleg nem csak a híradóban, és semmi esetre sem a makrokérdésekről.

A jó hír az, hogy lenne mit mondani. Például egy kis önkritikát gyakorolni. A válsághoz valóban instrumentális volt a bankrendszer hozzájárulása. El lehetne végre mondani, hogy mit is tanult mindebből a szakma vagy egy konkrét bank. És ezek után jöhetne a pozitív üzenet. A bankrendszer ugyanis tényleg óriási értéket teremt egy gazdaságnak – pontosabban a gazdasági szereplőknek.

Enélkül az egész iparág célpont marad, amelyet a politika tetszés szerint dobál ide vagy oda.

-->