A Gazprom nem vette meg kilóra Magyarországot

Gyurcsány Ferenc egy pillanatban Putyin szemébe nézett és megkérdezte tőle: valóban Oroszország áll az OMV Mol-ellenes lépései mögött? Putyin válasza egy mosoly volt.A fenti eset 2007. július 19-én történt Szaranszk kies repülőterén,az oroszországi sztyeppe közepén, egy finnugor konferencia után. Négy nap múlva a budapesti amerikai követség egészen pontos információkkal rendelkezett az ötvenperces találkozóról, mert Gyurcsány egyik közvetlen kollégája besétált a Szabadság téri épületbe, és elmesélte, amire az amerikaiak kíváncsiak voltak.

A WikiLeaks jóvoltából immár mi is tudjuk, mi érdekelte az amerikaiakat. A jelek szerint szinte semmi más, mint az energetika, azon belül is Oroszország és a Gazprom agresszív térnyerése a kelet-közép-európai térségben. Mindent tudni akarnak a gáz- és olajvezetékekről, a lelőhelyekről, az energiacégek tulajdonosairól, a magyar gazdasági vezetők és politikusok feltételezett orosz kapcsolatairól.

Három tanulság máris leszűrhető. Az első, hogy az amerikai fehér hírszerzés fontosabbnak ítéli az energetikai folyamatokat, mint a legtöbb belpolitikai eseményt. Fő kérdésük, hogy Oroszország a gáz- és olajfegyver felhasználásával képes-e hídfőállásokat kiépíteni, politikai-gazdasági befolyáshoz jutni.

A másik, hogy az amerikai hírszerzés éppúgy sötétben tapogatózik sok kérdésben, mint a magyar szakmai és szélesebb közvélemény. Az EMFESZ-ügyben az amerikaiak olyan magyar üzletembereket sejtettek a háttérbe húzódó tulajdonosi körben, mint Csányi Sándor és Hernádi Zsolt, holott erre néhány pletykán és feltételezésen kívül semmi sem utalt. És nem utal azóta sem.

Harmadszor az amerikaiak minden gátlás és kétség nélkül, azonnal beavatkoznak bármely ország belügyeibe, ha az amerikai stratégiai érdekek (beleértve stratégiai nagyvállalatok érdekeit is) ezt megkívánják. Amikor egy pillanatra elhiszik, hogy egy magyar magánzó képes harmincéves gázvásárlási szerződést összehozni Türkmenisztán, a Gazprom és a Mol között, azonnal megfenyegetik a türkmén kormányt, hogy el fognak maradni a befektetőik, a berendelt magyar kormánytagnak pedig nekiszegezik a kérdést, hogyan adhatott ki
a magyar kormány megbízólevelet egy embernek, ha az valóban szélhámos. A kérdés mögött pedig ott a feltételezés, amely az egész WikiLeaks-krimit átszövi: egynémely magyar kormánytag, cégvezető és szakértő esetleg az oroszok és a Gazprom szekerét tolja katonai és gazdasági szövetségesei ellenében.

Nézzük akkor ezt: kiolvasható-e a WikiLeaksből, hogy a Gyurcsány-korszak vezetése orosz érdekeket képviselt, illetve, hogy a Gazprom több-kevesebb sikerrel gyarmatosította Magyarországot? Semmi esetre sem. Gyurcsány inkább szerencsétlenkedett, mert előnyöket sejtett abban, ha támogatja a Déli Áramlatot. A nyugati diplomáciának hosszú időbe és nyomásgyakorlásba került, mire legalább odáig eljutott a magyar kormányfő, hogy a Nabucco mellett is érveljen. Ezen a ponton egy platformra került Orbán Viktorral, aki – ugyancsak a WikiLeaksből tudjuk – csak a hazai közvéleménynek készült véleményében tartotta Gyurcsányt Magyarország megpuccsolójának, valójában ő is fontosnak tartotta, hogy a Déli Áramlatnak is részesei legyünk.

Ha volt is furcsa dörgölőzés Moszkva felé a politikában, ha volt is üzletelés a gazdaságban, a Gazprom nem vette meg kilóra Magyarországot. Pedig voltak érvei. 25 milliárd euró éves tiszta nyereség, a világ gáztartalékának egyharmada feletti ellenőrzés, az egyetlen számottevő gázforrás, egy atomhatalom mint tulajdonos – Moszkva nem félt érvelni, ha érdekei úgy diktálták. Amikor a horvátoknak meg kellett újítani a gázszállítási szerződésüket, a Gazprom máris megszimatolta, hogy jó alkuval kijuthat olajával az Adriára a Barátság vezetéken át. És ha a Nyugat nem édesgetheti a horvátokat az EU-tagsággal, talán ki is jutott volna.

Ugyanilyen nyílt nyomás a Wiki-Leaks-iratokból Magyarországra nem
olvasható ki, a legfrissebb fejlemények titkai (Mol-pakett, a paksi  bővítés) pedig sajnos nincsenek az interneten. De 2014-ben a mi gázszállítási szerződésünk is lejár. Jó, ha tudjuk, lesz ára annak is.

A szerző a Világgazdaság felelős szerkesztője