Öngól

A plafon bevezetésének – egyébként nyilván jó szándékú – indítéka egyszerű. Azt hivatott megakadályozni, hogy a pénzügyi szolgáltatók, visszaélve a hozzájuk forduló ügyfelek viszonylag kiszolgáltatott helyzetével, túl magas áron kínálják a fogyasztási hiteleket. A javaslat kidolgozói viszont – mint oly sokszor – most sem vizsgálták meg alaposan, mi okozza az általuk megszüntetni kívánt jelenséget, és mik lehetnek a tervezett intékedések hatásai.

Ami az első szempontot illeti: a 30 százalék fölötti THM-mel árult hiteleknél azért magas az adós által fizetendő éves kamat, illetve járulékos költség, mert tárgyi fedezet nélküli, nagy kockázatú termékekről van szó, ahol a nem fizető adósok aránya még az átlagnál is sokkal nagyobb. Vagyis a szolgáltatók nem azért adják drágán a személyi, illetve gyorskölcsönt vagy áruhitelt, mert az átlagnál is kapzsibbak lennének, hanem mert az adós várható fizetőképességét gyakorlatilag a munkáltatói igazolás alapján kell megbecsülniük, baj esetén pedig a behajthatóság aránya igen csekély.

Ami pedig a második szempontot, a hatásokat illeti: ha ez a szabály életbe lép, a szolgáltatók sokkal szigorúbb adósminősítési szabályokat vezetnek be, csak a betonbiztos ügyfeleknek adván hitelt, ami jelentősen csökkenti a már amúgy sem túl nagy mértékű új kihelyezéseket. Ez önmagában még nem is lenne baj, ám hitelre a pénzügyi rendszerből immár kiszoruló lakossági ügyfeleknek is változatlanul szükségük lesz: ők pedig csak olyan helyről kaphatnak kölcsönt, ahol nem évi, hanem havi 30 százalék a THM, a hitel lejártát pedig még becsülni sem lehet. Az pedig kérdés, hogy mennyit tud segíteni ezen a büntető törvénykönyv ugyancsak tervezett szigorítása.