A döntéshozókat oligarchák és pénzügyi csoportok ejtették túszul

Ha mégis lenne újabb válság, akkor az sokkal kevésbé rombolna, mivel nincsenek masszív hitelbuborékok, amelyek kipukkadhatnának. Mindez azonban nem gátolja meg a véleményformálókat abban, hogy eltúlozzák a lehetséges veszélyeket, amivel valójában elvonják a figyelmet a fejlett világ elhúzódó stagnálásának leküzdéséről. Jelenleg előszeretettel teszik meg mumusnak a köztartozásokat, nagy a hűhó a szuverén adósság magas szintje miatt az Atlanti-óceán minkét partján, illetve Japánban. Mint azonban Martin Wolf gazdasági kommentátor rámutatott, a fiskális kihívás nem azonnali, hanem hosszabb távra szól.

Számos fejlett országban a magas közadóssággal indokolják a fiskális megszorításokat. Ezzel azonban nem tudnak segíteni a kialakult helyzeten, sőt, a rohammunkában végrehajtott kiadáscsökkentéssel éppen a megindult kilábalást fojtják meg. Mivel a magánszektor által támasztott kereslet továbbra is gyenge, ezért a megszorítások inkább lassítják, semmint gyorsítják a fellendülést. A növekedés és a foglalkoztatás máris megcsappant. A pénzügyi piacok sürgetik a deficitek csökkentését, a részvény- és a kötvényárak utóbbi csökkenése nyomán azonban fel kellett ismerniük egy gyenge magánkereslet idején végrehajtott fiskális konszolidáció káros következményeit.

A fiskális ösztönzés ellenzői cinikusan azt állítják, hogy ilyen akciók bukásra vannak ítélve, ehhez példaként utalnak George W. Bush adócsökkentéseire. Mások arra mutatnak rá, hogy a Fed által végrehajtott mennyiségi könnyítés legjobb megítélés szerint is csak mérsékelt eredményeket hozott. A válság enyhítésére valóban képes, Európában alkalmazott „automatikus stabilizátorokról” azt állítják, hogy csupán általuk ki lehet váltani a fellendülést, holott ennek ellenkezőjét erős bizonyítékok igazolják.

A lassú növekedés kevesebb jövedelmet és gyorsabb lefelé tartó spirált jelent. A legtöbb nagy ország fiskális hiánya éppen az adóbevételeknek a visszaesés miatti megcsappanásából és a költséges bankmentő akciókból ered. Számos politikus mégis a fiskális és kereskedelmi hiányok azonnali felszámolását és a bankok feltőkésítését sürgeti. Bár ezekkel a feszültségekkel hosszabb távon valóban foglalkozni kell, a fontossági lista élére helyezve azonban megakadályozzák egy erős és tartós fellendülés kibontakozását.

Az elhibázott gazdaságpolitika ténylegesen alkalmas receszsziók kiváltására. Ez történt 1980–81-ben az Egyesült Államokban, amikor a Federal Reserve az infláció letörésére magasba vitte a kamatszintet, amivel globális visszaesést okozott. A lépéssel fiskális és adósságválságok sorát indították el, amelyet utólag Latin-Amerika elveszített évtizedéért és Afrika negyedszázados hanyatlásáért is felelőssé tesznek.

A figyelem elterelésére emellett az inflációs veszély eltúlzása is alkalmas. A drágulást valójában számos országban a nyersanyagok, az energiahordozók és az élelmiszerek jegyzésének emelkedése váltotta ki. Ha ezt deflációs célú gazdaságpolitikával igyekeznek ellensúlyozni, azzal csak a növekedést vetik viszsza, miközben tehetetlenek maradnak az importált inflációs hatásokkal szemben.

Manapság sajnos távoli eshetőségek kezelését teszik a prioritási lista élére, miközben figyelmen kívül hagyják a legfontosabb teendőket, például a növekedést és a munkahelyteremtést célzó erőfeszítések koordinálását. Eközben tovább súlyosbítja a helyzetet a szociális és jóléti kiadások megnyirbálása. Emiatt a foglalkoztatás és a háztartási kiadások szintje folyamatosan nyomás alatt marad. A szerkezeti reformokra irányuló követelések is nagyrészt a munkaerőpiacokat célozzák, nem pedig a termékpiacokat. A dolgozók bizonytalanságának fokozását nyilvánítják az egészséges gazdaság alapjává. A munkaerőpiac további liberalizálása ilyen körülmények között nemcsak aláássa a szociális védelem maradványait, hanem a reáljövedelmeket és az összkeresletet is csökkenti, a fellendülés kilátásaival egyetemben.

Az utóbbi évtizedekben a profitok növekedtek a bérekkel szemben, emellett szerkezeti eltolódás is végbement a pénzügyi, biztosítási és ingatlanpiaci szektorok nyeresége irányába. A pénzügyi szféra vezetőinek felháborító – és a termelékenység növeléséhez nem kapcsolható – javadalmazása tovább fokozta a rövid távú szemléletet az ágazatban, miközben hosszabb távra romlott a kockázati kitettség és a sebezhetőség.

Az egyenlőtlenség kiéleződése tovább súlyosbította a helyzetet, mert csökkent a háztartásokban a megtakarítás, miközben felfutott a fogyasztási és eszközvásárlási céllal felvett hitelek állománya. Emellett elmaradtak a termelőkapacitások bővítésére irányuló beruházások.

A világnak most leginkább a hosszú távra figyelő vezetőkre lenne szüksége. A második világháború után létrehozott nemzetközi pénzügyi intézményekkel nemcsak a pénzügyi stabilitás kereteit akarták megteremteni, hanem a tartós növekedéshez, generációk foglalkoztatásához, a háború utáni helyreállításhoz és a gyarmati rendszer utáni fejlődéshez is szilárd alapokat akartak lerakni. A jelenlegi gazdaságpolitikát azonban sajnos éppen „piacorientált”, ennyiben pedig prociklikus szempontokkal igazolják, holott helyettük éppen anticiklikus erőfeszítésekre, intézményekre és instrumentumokra lenne szükség.
A globális vezetést jelenleg szemlátomást pénzügyi érdekcsoportok és a hozzájuk társult médiumok, ideológusok és oligarchák tartják túszként fogva. Az ő politikai hatalmuk teszi lehetővé nagyobb hozadékok és alacsonyabb adók szavatolását, ami valójában a legördögibb kör. Ami most leginkább fenyeget bennünket, az nem a közadósság vagy az infláció, hanem a lefelé tartó gazdasági spirál, amelyet egyre nehezebb lesz visszafordítani.