A német politikai elitnek máig bűntudata van a márka feladása miatt

Ha egy közös játszma egyik szereplőjének a súlya aránytalanul nagy, akkor az óhatatlanul azzal jár, hogy viselkedésnek minden rezdülése érinti a többi szereplőt is. Pontosan úgy, ahogy az euróválság és Németország kapcsán ezt immár az Európán túli világ is kezdi megtanulni. És aminek utolsó vadhajtása volt, ahogy a hétvégi csúcsdömping azért sem hozhatott döntést, mert a német kancellárnak előbb meg kell nyernie mindehhez a német parlament támogatását is. Így aztán négy napon belül négy csúcsot is tartanak Brüszszelben (két „eurót” és két „normál huszonhetes” találkozót).

A német érzékenység a görög válság elején abban vált először felismerhetővé, hogy Merkelék körömszakadtáig igyekezték kerülni a bajba jutott euróövezeti tag közvetlen kimentésének (adósságkivásárlásának) a látszatát. Folytatódott azzal, hogy Berlin ameddig és amennyire csak tudta, igyekezte az uniós (tehát német) pénzből finanszírozott Európai Központi Bankot távol tartani a közvetlen tűzoltástól. Mindent megtett viszont a Nemzetközi Valutaalap, majd utóbb a magántőke növekvő arányú bevonásáért a kármentésbe. Mindeközben az első perctől kezdve a német politika volt a legharcosabb hirdetője a szigorú, szankciókat is felvonultató „európai gazdasági kormányzás” intézményesítésének. (Emlékszünk, a „hatos csomag” vitái még az elején tartottak, amikor Merkelék nyomására a német–francia páros már további „stabilitási plusz paktumot” igyekezett lenyomni a többi euróövezeti tag torkán.)

Mindezek hátterében az áll, hogy a német politika, miközben nélkülözhetetlen szereplője az európai játszmáknak, súlyos komplexusokkal, kemény jogi akadályokkal, növekvő társadalmi-politikai ellenerőkkel terhelt. És mivel a többiek jelentős mértékben rá vannak utalva a német együttműködésre, mindezeknek is ki vannak téve. Hogyan alakulhattak idáig a dolgok? Valószínűleg ott kell kezdeni, hogy a német politikai elitnek mindmáig ható bűntudata van a német közvéleménynyel szemben a háború utáni legnagyobb német vívmány, a Deutsche Mark feladása miatt. S hogy el ne feledkezzen erről, jogi alapon, a karlsruhei alkotmánybíróságon azóta is egymást érik az euróban való német részvétellel kapcsolatos beadványok. És nem is minden alap nélkül, hiszen az euró bevezetését a német alkotmány egy sor elváráshoz kötötte. Ha Merkelnek nem lennének koalíciós gondjai (vannak), és nem veszítene el zsinórban minden helyi választást (elveszít), már önmagában ennyi is szoros satuba szorítaná a mozgását.

A mai német kormány – de mondhatnánk a német politikai elitet is – igazából három dologért is vezekel. A márka feladásához sohasem kérték ki a német közvélemény egyetértését. Ez lehetett „ésszerű” lépés akkor, de visszaüt most. Emellett a márkát felváltó közös pénzt – félve éppen a közegellenállástól – csak félig kész alapokra merték felhúzni, elhagyva a szélesebb költségvetési és politikai hátteret ugyanúgy, mint az esetleges válság kezelésére alkalmas eszközök készenlétbe helyezését. És végül: mert sem akkor, sem azóta nem kommunikáltak minderről érthető és meggyőző módon úgy a közvéleménynek, hogy az érteni is, támogatni is tudja a szükséges lépéseket.

Cserébe Merkel előtt ma már csak két út maradt. Vagy beletörődik, hogy a szegényebb tagtársak rákényszerítik a „transzferuniót” (azaz minden téren masszívabb német finanszírozást a válságmenedzselésben, csekély teljesítési garanciákért, csupán az euró túléléséért), de ezt otthon politikailag aligha éli túl. Vagy ő kényszerít rá a tagtársakra egy megregulázottabb, „germanizáltabb” gazdaságpolitikát, amihez már jobban védhető a német hozzájárulás is az otthoni bírálatokkal szemben. Merkel persze az utóbbira játszik. Kérdés, lesz-e ideje és tere hozzá.