Hogyan okoznak óriás válságot a világ legrégebbi pénzügyi eszközei?

Miközben a kormányok szédítő ütemben keresik a megoldásokat, a háttérben egy lélektani hatás hátráltatja az adósságok rendezett ledolgozását: létezik egy általános averzió az idegenekkel szemben fennálló kötelezettségeink elismerésével szemben. Ha a hitelezők távol vannak és ismeretlenek, akkor sokkal erősebb a késztetés, hogy csőd bejelentésével – mint a gordiuszi csomó átvágásával – egyszerre megszabaduljunk az adósságoktól. Míg 2007–2008-ban a lakástulajdonosok voltak képtelenek folyamatosan törleszteni, most ugyanezt az államok részéről láthatjuk. A hitelezők mindkét esetben távoliak és névtelenek.

A modern kor hajnalán Spanyolország és Franciaország sokszor került csődbe, Görögország pedig az 1830-as politikai újraszületésétől sorozatosan fizetésképtelen volt. Egyesek ezért úgy vélik, hogy a nemzeti karakter van átitatva tékozló hajlammal. Történelmi példák sorát könnyű azonosítani, a vizsgálat azonban elvét egy fontos körülményt a törlesztés fenntarthatóságát illetően: a hitelező azonosságát.

Ez a változó óriási különbségeket takar a tekintetben, hogy az adósságszolgálatot szabályosan és pontosan teljesítik-e. A modern kor hajnalán a francia és a spanyol monarchiák gyakori és látványos csődjei általában külföldiekkel szembeni adósságok körében jelentkeztek. A XVI. században a Habsburg-ház firenzei, genovai és augsburgi kereskedőkkel szemben adósodott el, fölöttébb magas kamatok mellett. Franciaországban az ancien regime hasonló séma szerint finanszírozta a spanyolokkal szemben a XVI. és a XVII. században, majd Nagy-Britanniával szemben a XVIII. században folytatott háborúit az Amszterdamban vagy Genovában felvett hitelekből.

Hollandia és Nagy-Britannia ezzel szemben más utat követett: sokkal inkább függtek a belföldi hitelezőktől, mint a külföldiektől. A holland modellt 1688-ban exportálták Nagy-Britanniába, amikor a katolikus II. Jakab helyébe a protestáns Orániai Vilmost ültették az angol trónra. A „dicsőséges forradalom” néven ismert hatalomváltás a pénzügyekben is forradalmi változásokat hozott, különösen a tekintetben, hogy elismerték a parlamentnek mint képviseleti testületnek a jogait. Ez utóbbi egyúttal azt is jelentette, hogy a hitelezők ügynökeinek állandó ellenőrzésük volt a parlamenti költségvetési folyamat felett, szavatolva az összes hitelező számára a követeléseik visszafizetését. Az alkotmányos monarchia ily módon korlátozni tudta a fényűző udvartartással járó pazarlást és a katonai kalandok valószínűségét. Röviden fogalmazva, a modern világ pénzügyi forradalma egy új politikai rendre épült, amelyben a hitelezők alkották a politikai osztályt.

Az 1945 utáni időszakban a gazdag ipari országokban az állami pénzügyek általában nemzeti keretek között jutottak érvényre, az 1688-as elvek megmaradtak. Aztán valami történt. A globális pénzügyi piacoknak az 1970-es évektől kibontakozó liberalizációja nyomán egyszerre elérhetővé váltak a külföldi hitelek. A folyamatban az Egyesült Államok valamikor a 80-as évek közepén vált nettó adóssá, és tartozásait egyre inkább külföldi forrásokból finanszírozta. Ezt az utat az európaiak is követték, ahol az integráció előbbre vitelének egyik fő ígérete éppen az volt, hogy könnyebb lesz a hitelfelvétel. A 90-es években Olaszország és Spanyolország számára az volt monetáris unió fő vonzereje, hogy az egységes valuta nyomán leszállnak a kamatok, és bőséges külföldi pénz áll majd rendelkezésre az államadósság olcsó finanszírozásához.

Az 1990-es évek végéig – de még a monetáris unió kezdetein is – az Európai Unió államadósságának döntő hányada belföldiekkel szemben állt fenn, a szuverén tartozások külföldiek kezén lévő hányada 1998-ban még csak 20 százalék körüli szinten állt. Az euró bevezetése után ez a részarány gyorsan emelkedett, és a pénzügyi válság 2008-as kezdetén Portugáliában elérte a 75, Spanyolországban és Görögországban az 50, Olaszországban a 40 százalékot.

Amint növekszik az államadósságon belül a külföldi tartozások hányada, ugyanígy növekszik a politikai ösztönzés, hogy a kapott kölcsönök terheit a külföldi hitelezőkre hárítsák. Az 1930-as években, a nagy depresszió idején a nagyszámú csődöt végig kísérte egy olyan érzés, hogy a hitelezők illegitim és etikátlan vérszívók. Amikor Hjalmar Schacht, a német Reichsbank kormányzója közölte az amerikai elnökkel, hogy országa csődöt jelent a külföldi tartozásaira – közöttük az amerikai bankokkal szembeniekre –, Franklin Roosevelt joviálisan megveregette a combját és felkiáltott: „Úgy kell a Wall Street bankárainak!” Európában jelenleg a türelmetlen görögök is nyilván merítettek némi bátorítást azokból a sértésekből, amelyeket az esztelen bankárokhoz vágott Angela Merkel német kancellár és Nicolas Sarkozy francia elnök.

A közgazdászok immár közhelyként ismétlik, hogy a monetáris unióhoz fiskális unióra is szükség lenne. Ez azonban csak egy része a sokkal mélyebben fekvő következő igazságnak: az adósság ritkán fenntartható, ha nem érzékelhető valamiféle közösségi vagy kollektív felelősség. Ez lenne ugyanis az a mechanizmus, amely csökkenti az ösztönzést a hitelező kifosztására, és amely a tartozást biztonságossá és olcsóvá teszi.
A végén nyilván valamiféle kollektív tehermegosztás lehet az egyetlen kivezető út a mostani válságból. Ehhez azonban a politikai számonkérhetőség és az ellenőrzés sokkal nagyobb fokú központosítására lenne szükség, mint amelyet az európaiak ma elérni képesek. És pontosan ez az az ok, amely miatt ott sokan jóval többet fizetnek a hitelekért a jövőben.