Lassan azok válnak közellenséggé, akik a takarékosságot képviselik

Az már nyilvánvaló, hogy a 2008-ban kezdődött válságból való kilábalás után a világgazdaság újabb lassuláson megy keresztül, legfeljebb arról oszlanak meg a vélemények, hogy ez átmegy-e ismételt zsugorodásba a fejlettebb országokban. A három hagyományos erőcentrum – az Egyesült Államok, az Európai Unió és Japán – mindegyike komoly növekedési problémákkal küzd, és egyelőre sehol sem látszik a kiút. A korábbi élénkítő akciók nyomán elfogyni látszik a muníció: miközben nyomasztó államadósságok halmozódtak fel, a szokatlan eszközöket alkalmazó monetáris politika mozgástere is beszűkült. Csekély vigasz – ha vigasz egyáltalán –, hogy az infláció egyelőre nem kapott erőre, a meghatározó államok pedig továbbra is rendkívül alacsony kamatszinten képesek finanszírozni hatalmas tartozásaikat.

Szakmai jó tanácsokban ezúttal sincs hiány. A világ közgazdász elitje szinte egy kórusként zengi: aki még teheti – főként Amerika és Németország –, az élénkítse a belső keresletét. A recept szerint most mindennél fontosabb a magánszektor megerősítése, önjáróvá tétele, az állam pedig hiteles középtávú deficitcsökkentési tervekkel nyugtathatja meg az eladósodás miatt aggódó kötvénybefektetőket. Ahogy Martin Wolf, a Financial Times tekintélyes publicistája írta a minap: a történelmi mélységbe zuhanó állampapírhozamok egyértelműen azt üzenik a kormányoknak, hogy költekezzenek. Ellenkező esetben – szólnak a katasztrófavíziók – bekövetkezhet az euróövezet beláthatatlan károkat okozó szétesése vagy Japán elvesztegetett két évtizedének megismétlődése máshol is.

A helyzet fonákságát jól mutatja, hogy lassan már azok lépnek elő a világot romba döntő közellenséggé, akik a takarékosságot, a felelős gazdálkodást képviselik: Amerikában ilyen a Republikánus Pártra is hatással lévő Tea Party mozgalom, Európában pedig a további mentőakciókat ellenző német közvélemény. Holott aligha vitatható, hogy a mostani bajok jó része megelőzhető lett volna, ha mások is osztják ezt a szemléletet. Nem beszélve arról, hogy épp a 2008–2009-es válságkezelés kudarca mutatta meg, a fiskális és monetáris expanzió nem csodaszer. Különösen most, amikor nem pusztán a szokásos ciklikus visszaesésről van szó, hanem a korábbi túlzott hitelezés rendszerszintű problémáinak kiigazításáról.

Ezzel pedig elérkeztünk a lényeghez. Az említett közgazdászok aggodalma a valóban súlyos következményekkel járó öszszeomlás miatt érthető, azt azonban maguk is csak reményként fogalmazzák meg, hogy az állami beavatkozás nyomán a magánszektor kereslete egyszer csak feltámad. És mi van, ha mégsem? De még ha be is következik ez valamikor, vajon mi a garancia arra, hogy a szereplők a mesterséges ösztönzők hatására nem esnek majd ugyanabba a hibába, mint korábban? Vajon az államok esetében megbocsáthatóbb-e ugyanaz a magatartás, mint egy pórul járt jelzálogadós esetében, aki csupán élt az olcsónak tűnő és bőséges forrásokkal? Amelyek egyébként ugyanolyan spekulatív piaci buborék következményei voltak, mint most?

Ha tehát kicsit hátrébb lépünk, és nem csupán a következő néhány év kárcsökkentésére összpontosítunk, a teendők is megváltoznak. A tüneti kezelés helyett célszerűbbnek látszik a kiváltó okokat orvosolni: leszámolni az adósságra épült jólét illúziójával mind állami, mind egyéni szinten, és olyan szabályozókat kiépíteni, amelyek felelős kockázatvállalásra ösztönözik a gazdaság szereplőit. A válság kényszerítő erejét a kormányoknak most a hatékonyságot gátló struktúrák leépítésére, a fenntartható növekedés megalapozására és a versenyképesség javítására kellene kihasználni. Mindez jól hangzik, de sok múlik a megvalósítás módján. Úgy kell ugyanis a beteget leszoktatni a káros szenvedélyeiről, hogy közben ne omoljon össze a szervezete. Ez az igazi kihívás.