Adótervezésről tabuk nélkül

Mostanában szegezték nekem a kérdést, hogy végső soron kinek jó az adótervezés, és morális dolog-e adót spórolni bizonyos adófizetők számára. Ez az összetett kérdés az adózási szakembereket is foglalkoztatja, és annyi választ lehet rá adni, ahány nézőpontból nézi az ember. A kérdést most csak vállalatok szemszögéből vizsgáljuk meg.

A közvélemény az adótervezés fogalmát hajlamos összemosni az adócsalással, pedig nem erről van szó. Az adótervezés fogalma azt jelenti, hogy a piacon tevékenykedő gazdasági társaságok tranzakcióikat oly módon hajtsák végre, hogy az a lehető legnagyobb hozzáadott értéket eredményezze a társaság számára. Minden gazdasági ügylet „hívatlan vendége” az állam, amely szeretné a maga részét valamilyen adó formájában beszedni az adott tranzakcióból. Természetes, hogy a menedzsment a társaság piaci értékének maximalizálására törekedve minden ügylet során a járulékos költségek – így az adók – leszorítására, azaz az adóoptimalizálásra törekszik.

Az adóelkerülés és adócsalás fogalmát sem célszerű egybemosni: előbbi az adótörvényekből fakadó törvényes lehetőségeket kihasználva a tranzakciót terhelő járulékos adó minimalizálását jelenti, amely nem büntetendő cselekedet, ugyanakkor nem jó a nemzetközi megítélése. Az adócsalás már büntetendő cselekedet, amely a már felmerült adókötelezettség különböző módokon való eltitkolására irányul, de jelen írásnak nem ez a témája. A baj akkor kezdődik, és akkor válik egy tranzakció illegitimmé, ha annak egyetlen célja az adóelőny megszerzése.

Ez még ugyan nem egyenlő az adócsalással, ez még csak „abuzív (sértő) adózási gyakorlatnak” nevezhető, mégis, az ilyen tranzakciók szoktak rendre elvérezni egy adóhatósági átvilágítás során, mivel azok tartalma – a formai elemek látszólagos hiánytalan megléte ellenére – az adóelkerülés, tehát ily módon öncélú és illegitim. A legtöbb fejlett (vagy káros adóversenyt nem folytató) állam adótörvényeinek – így a magyar adótörvényeknek is – szerves részét képezik az ilyen típusú káros adózási gyakorlat tiltását célzó passzusok. Már az eddig elmondottakból is kitűnik, hogy egy igen keskeny mezsgye az, amely az adótervezéssel foglalkozó szakemberek számára legitim és morális módon nyitva áll.

A gazdaság szereplői között verseny zajlik, amelyben az ügyesebb, találékonyabb életben marad. Az a társaság, amely tranzakcióit előre megtervezetten és adóoptimalizáltan hajtja végre, nagyobb hasznot ér el, amelyet a cég fejlesztésére, növekedésére, alkalmazottak felvételére fordíthat, tehát piaci előnyre tesz szert, társaságának piaci értékét is növelve. Ez egy természetes és törvényszerű piacgazdasági jelenség, és nincs benne semmi elítélendő. Napjainkra ez a piaci verseny globálissá vált, amelyben a multinacionális vállalatcsoportok olyan országokba telepítik a különböző funkciókat ellátó egységeiket, amelyekben az azt terhelő adók a legkisebbek. Miről beszélünk tehát? Arról, hogy a tét a globális versenyképesség, hogy az adózás, azaz a vállalkozások adóterhelése, a munka- és tőkejövedelmek adózási módja kiemelt helyen szerepel a nemzetközi befektetési megfontolások között, és hogy azon országok lesznek ennek a „globális játszmának” a nyertesei, amelyek a legversenyképesebb befektetési környezetet (ezen belül adózási feltételeket) tudják nyújtani, azaz a legtöbb működő tőkét vonzani. A rangos nemzetközi multinacionális cégek (különösen a tőzsdén jegyzettek) általában már a „legjobb gyakorlat” elvét követik az adózásban is, ettől azonban még nem szabnak gátat az adóoptimalizáló törekvéseknek.

Az adótervezés során a meghatározó szempont az, hogy egy adott bevételt milyen jogcímen, mikor (melyik adózási időszakban) és milyen szinten, melyik egység realizálja, mivel ez fogja meghatározni az adóhatásokat és azok időbeni kihatását is. A tét ideális esetben a társaság hosszú távon, megtervezhető módon fenntartható működése egészséges pénzárammal és tisztes adózott haszonnal. Az adózással foglalkozó szakemberek tehát végső soron az ehhez vezető járható utakat mutatják meg a társaság menedzsmentje számára. Levonható a következtetés, hogy az adótervezés egy megtervezett jövedelemátcsoportosítási tevékenység cégek és országok, adózási időszakok között, és ily módon valóban „zéró összegű játszmának” tekinthető. A kérdés: ki húz ebből hasznot, vagyis kinek áll érdekében?

Vegyük észre, hogy az állam szerepe elég kényes: elvileg a jó gazda módjára úgy kellene a bárányait nyírnia, hogy azok ne haljanak bele, viszont ez a jelenlegi feszített és adóbevételre éhes időszakban nehezen kivitelezhetőnek tűnik. Ez a szerep olyan globálisan versenyképes adórendszert feltételezne, mely kellően attraktív ahhoz, hogy
a külföldi működő tőkét magához vonzza, hogy az itt teremtsen munkahelyeket, valamint hosszú távon is itt adózzon, akkor is, ha azt adóoptimalizált módon teszi. A kérdés csak az, hogy elég jó-e az adórendszer ahhoz, hogy a tőkét idevonzza, hogy utána az itt termelődött adózott haszon egy részét maradásra bírja, valamint, hogy a felmerült adókötelezettséget időben megfizettesse ahhoz, hogy makroszinten az állami bevételek is fenntarthatók legyenek. Az letagadhatatlan tény, hogy
a nemzetközi adótervezéssel foglalkozó szakembereink nem kis szerepet játszanak a külföldi működő tőke magyarországi befektetéseinek az előmozdításában, és így szerepük az ország szempontjából nagyon
is pozitív. A többi az államra hárul, és a „kinek áll érdekében?” kérdésre adott válasz fogja eldönteni a mindenkori magyar adórendszer és ezzel
áttételesen az ország további sorsát is.