Merre lehet a forint egyensúlyi árfolyama?
Amióta a valuták nagy része nem váltható át egy rögzített arányon aranyra, azóta nehezebb megbecsülni az optimális kurzust. Felmerült azonban, hogy ha nincs egyetlen, homogén termék, amelyhez viszonyítani lehetne, akkor egy minél bővebb, de egységes termékkosárral lehetne megtenni ugyanezt. Ez a vásárlóerő-paritás alapja, amely abból indul ki, hogy az az egyensúlyi árfolyam, amely mellett a két vizsgált országban ugyanakkora termékmennyiség vásárolható meg ugyanazért az értékért.
Ennél azonban fontosabb, hogy ez mit jelent a valutaárfolyam változására nézve. Az elmélet szerint ugyanannyival kellene leértékelődnie a valutaárfolyamnak, amennyivel az infláció magasabb. Ha a konkrét példát tekintjük, akkor a magyar infláció durván 2 százalékponttal magasabb, mint az eurózónáé, így 2 százalékkal kellene leértékelődnie egy év alatt a valutának, hogy ne változzon a vásárlóerő-paritás. Ha feltételezzük, hogy az árszínvonalunk, amely most nagyjából 65 százaléka az uniós átlagnak, felzárkózóban van, akkor valamivel kisebb, mondjuk egyszázalékos leértékelődés tűnik indokoltnak.
Bár a fenti gondolatmenet teljesen logikus, ritkán alakulnak még „békeidőben” is ilyen kiszámíthatóan az árfolyamok. Vannak ugyanis más szempontok is, mint az árupiaci egyensúly: például a tőkepiac egészen más egyensúlyi szintet indokolna. Az elmélet szerint akkor van egyensúlyban a valutaárfolyam, amikor egyensúlyban lévő fizetési mérleget eredményez. A tőkebeáramlásnak és az exportnak egyenlővé kell válnia a tőkekiáramlás és az import összegével. Ez a szemlélet arra épül, hogy a valutaárfolyam az előbbi folyamatokat érdemben meghatározza. A logika szerint tehát az utóbbi hónapok gyengülése ugyancsak nem megalapozott, hiszen a magyar fizetési mérleg jelentős pluszban van a válság kitörése óta. Ugyanakkor a válság előtti, 240 forint körüli árfolyamkor még a mostani szufficithez hasonló nagyságrendű hiány volt a külső mérlegben, eszerint az egyensúlyi szint valahol a mostani és az akkori között kell, hogy legyen.
Csakhogy a külső mérleg az utóbbi években egyáltalán nem a magas árfolyam miatt van ekkora pluszban. Igaz, hogy valamelyest visszafogottabb lett a fogyasztási célú import, és talán jótékonyan hatott az exportőrökre a versenyképesebb árfolyamszint, ám alapvetően a hitelezés elakadása okozta a nagy egyenlegjavulást. A vállalatok nettó törlesztővé váltak, hiszen új kölcsönökhöz nehezen és drágán tudnak csak jutni, ezért a beruházási kereslet a mélyben van. Hiába erősödne vissza a forint, ha a többi tényező nem változik, akkor nem fordulna meg a külső egyenleg.
Van ugyanakkor még egy piac, amely ráadásul a napi forintárfolyam szempontjából meghatározó, és ez a pénzpiac. A fedezetlen kamatparitás elve szerint az adott devizapárnak egy későbbi időpontban úgy kell változnia, hogy éppen kiegyenlítse a kamatkülönbözetből adódó eltérést. Magyarán, ha mondjuk az euróban elérhető kamatszint 2 százalékos, a forintban pedig 6, akkor úgy tud érvényesülni ez az elv, ha durván 4 százaléknyit leértékelődik a forint egy év alatt. Ez egyébként a határidős árfolyamokra, tehát a jövőre nézve a legtöbbször érvényes is, mivel ha nem lenne, akkor arbitrázslehetőséget biztosítana, már ha tökéletesen biztonságos befektetésekről lenne szó.
A valóságban azonban – mint láthatjuk – egyik előbbi elvet sem igazán követi az árfolyam mozgása. A pillanatnyi devizakereslet és -kínálat ugyanis egy nap alatt képes több százalékpontnyi változáson keresztülmenni, attól függően, hogy éppen az eladók vagy a vevők tolonganak a virtuális parketten. Az utóbbi hetekben pedig egyértelműen eladói nyomás volt. A nyár ugyanis még viszonylag optimista hangulatban telt a nemzetközi befektetői körökben, így meglehetősen nagy pénzek áramlottak a feltörekvő piacokba. A külföldiek tulajdonában lévő magyar államkötvények állománya történelmi csúcsra ugrott, ezekhez a pozíciókhoz pedig vitték a forintot, mint a cukrot.
Csakhogy a görög és az olasz események miatt ismét pánik alakult ki, és ilyenkor mindig nagyobb súllyal esnek latba a negatívumok, amikor a befektetőknek választaniuk kell az egyes eszközök között. Ráadásul, ha eközben azt látják, hogy a gyengülő forintárfolyam miatt már előre elolvadt az a pluszhozam, amelyet a kamatfelárból szerezhettek volna, akkor a pozícióikat elkezdik lezárni, minimalizálni igyekeznek a veszteségeket.
Felmerülhet a kérdés, hogy a válság előtt miért nem történtek ilyen hirtelen mozgások az árfolyamokban. Ennek csak az egyik oka az általános bizonytalanság, a másik, hogy kevesebb tőke áll rendelkezésre globális szinten, mint 2008 előtt, mivel a pénz forgási sebessége lelassult, a bedőlő hitelek pedig vagyonokat emésztenek fel. Ami talán meglepte a közgazdász-társadalmat, az az, hogy a szűkülő finanszírozás nem a hozamok általános emelkedéséhez vezetett. Ehelyett egyes országok szinte egyáltalán nem jutottak friss tőkéhez, míg mások szinte nulla körüli hozamszint mellett is kényelmesen tudják finanszírozni magukat, a hozamok minden korábbinál szélsőségesebbekké váltak.
A fentiekből is látszik, hogy nincs egyetlen egyensúlyi árfolyamszint, viszont a reálgazdasági hatás szempontjából létezik káros és kevésbé káros kurzus. A hatalmas devizaadósság miatt ugyanakkor esetünkben még nehezebb meghatározni az optimális szintet. A legkedvezőbb
talán az lenne, ha megnyugodnának a kedélyek és a hektikus ingadozás megszűnne, mert az szinte senkinek sem jó.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.