A kör négyszögesítése

Az euróválságra „átfogó választ” ígérő pénteki EU-csúcs előtt sok minden letisztult már. Jól látszik, hogy egyes országok a rövid távú megoldást erőltetnék újabb források, radikális piaci beavatkozások mielőbbi mozgósítása formájában. Mások (mindenekelőtt a németek) hosszabb távra tekintenek, és először is jó mélyre levert cövekekkel tartósan új irányt akarnak szabni az euró kormányzásának. Az is látszik, hogy Berlinben (és Frankfurtban) szigorú sorrendiséget tartanak szükségesnek: előbb rögzítsenek mindent, ami hosszú távra szól, és ami megkerülhetetlen alap lehet az egészséges és fegyelmezett költségvetési politikához.

És csupán utána, mintegy mindennek garanciájával felvértezve élesítsék be a rövid távú eszköztárat, amelyen belül aztán az egyes tételek pontos nagysága és hatásköre változatlanul vita tárgya lehet még. A gyors cselekvésre rászorultabb tagtársak pont fordított sorrendet sürgetnének, ennek nemcsak pénzügyi-gazdasági, de politikai okai is lehetnek, lásd az elnökválasztásra készülő francia példát. De legalábbis hinni szeretnének az azonnali „párhuzamosság” lehetőségében.

Már ez sem egyszerű kérdés, de az uniós kompromisszumépítő hagyományok várhatóan túllendítenek rajta. Hozzá képest is fogósabbnak tűnik azonban a hosszú távra szóló csomag érdemi részeire vonatkozó véleménykülönbség. Részint, mert ennek rendezése nélkül esélye sincs a rövid távú intézkedések akár csak párhuzamos bevetésének. Részint, mert itt helyenként már-már a kört és a négyszöget kellene közös platformra hozni. Szerencsére az EU történetében ez sem most történne először.

Két markáns véglet látható, nem tárgyalva ezúttal a folyton jelen lévő harmadikat: a mindenből eleve kimaradni akaró brit álláspontot. Az egyik a szigort, a közösségi eszközöket és az automatizmusokat preferáló német követelés. A másik a szigort elismerő, de eszközeiben továbbra is a nemzeti szuverenitásra építő francia iskola. Berlinben – és nem mellesleg az Európai Központi Bankban is – most már nyíltan beszélnek egyfajta „költségvetési paktum” szükségességéről és lehetőségéről, amely számos vonatkozásban azonos keretek közé szorítaná a nemzeti büdzsék tervezését, a káros eltérésekre pedig olyan EU-szintű automatizmusokat engedne rá, amelyek mögött ugyancsak közösségi szintű intézmények (végső soron az Európai Bíróság) szankciói állnának. Párizs ehhez képest egyetért a jövőbeli költségvetések kívánatos korlátaival, de azt szeretné, ha ezek kikényszerítése nem közösségi, hanem nemzeti hatóságok által történne.

Az erősebb integráció hívei szemében az utóbbi fából vaskarika: szerintük arra számítani, hogy a nemzetállami fegyelmezetlenséget ugyanezen nemzetállam valamely hatósága szorítsa vissza, legalábbis naivitás. Valójában a dolog nem állna példa nélkül. A közösségi versenyjog, miként az egységes piac szabályozásának számos területe, remekül tud működni úgy, hogy miközben a korlátokat és elvárásokat közösségi szinten rögzítették, a végrehajtás kikényszerítése – a tartós eltérések büntetése – a kormányoktól független nemzetállami hatóság kezében van, ilyen például a magyar Gazdasági Versenyhivatal is.

A költségvetési fegyelem esetében is: az EU a szabályok lefektetésében, a végrehajtás kontrolljában, valamint ott léphetne be, ahol hiányosságokat tapasztal a szükséges korrekció nemzeti szintű kikényszerítésében. Egyáltalán nem lehetetlen, hogy végül ehhez közeli kompromisszum mentén horgonyoznak majd le a pénteki csúcson. Klasszikus EU-kompromisszum lehetne, hiszen a németeknek még kevés, de már lehet kezdeni vele valamit. A franciáknak kicsit sok, de már jól eladható. És talán még működni is tud. A kör pedig négyszögletes lett.