Elképzelhetetlennek tartott eszközökhöz nyúlhatnak a hazai bankok

A hazai bankszektornak sokféle csapást kellett elszenvednie a válság kirobbanása óta eltelt két évben. A csapásokat két eltérő, de jól meghatározható csoportra lehet bontani. Az egyikbe tartoznak a kormányzati döntésekből eredő veszteségek, a másikba pedig a banki hitelfogyasztást megállító gazdasági események széles köre. Ezek együttes eredménye, hogy a pénzintézetek a kétszintű bankrendszer kialakulása óta eltelt időszak eddigi legnehezebb helyzetében tudhatják magukat, a jövedelmezőség fenntartásának követelménye pedig járatlan ösvényekre vagy rég elhagyott utakra terelheti őket.

A válságkezelést célzó azonnali költségcsökkentési „kézifék” és az eddig végbement hitelportfólió-konszolidáció ellenére (amely mostanáig a lakossági és vállalati hitelezés területének kezelésére irányult), még azok teljes sikere esetén is marad több olyan kockázatos portfólióelem, amelynek a menedzselése jelentős belső és külső kapacitásokat igényel majd. Az egyik ilyen kockázatos elemet az önkormányzati kötvények jelentik, amelyeknek a kezelése eltérő mértékben ugyan, de szinte az összes hazánkban működő, jelentősebb piaci részesedéssel rendelkező bankcsoportot érinti. Ráadásul az önkormányzati rosszhitel-tömegek menedzselésére vonatkozóan nincsenek még kipróbált technikák, így itt jelenleg is számos többé-kevésbé kockázatos megoldási lehetőség versenyez egymással. Felmerülhet a portfóliók lecserélése, az értékesítésük egy az egyben, de előfordulhat, hogy a megyék után az önkormányzatok hitelproblémáira is az állam próbál majd megoldást találni. Sőt, az is, hogy végül a külföldi tőke bevonása jelenik meg egyetlen valós alternatívaként.

Annak, hogy a pénzintézetek mérlegszerkezete a lehető legtisztább legyen, a legfontosabb feltétele, hogy a portfólióik értékesíthetők legyenek. Ez két tényezőtől függ: a portfóliónak egyrészt rendelkeznie kell egy pontos és megbízható, általában független szakértők által készített értékeléssel, illetve fontos, hogy a portfólióhoz hatékony behajtási folyamatok is kapcsolódjanak.

Amennyiben az említett teljes konszolidáció nem történik meg, szinte törvényszerűen újabb nehézségek jelentkeznek majd, hiszen a pénzintézeti csoportoknak feltétlenül kezdeniük kell valamit a minősített portfólióikban egyre csak növekedő céltartalék-képzési igénnyel. Ha tehát a bankcsoportok a jövőben szeretnének „biztonságosan” működni, abban a racionalizálás és a leányvállalatok integrációja egy bizonyos ponton túl már nem jelenthet megoldást, és csak egy út marad – valahogy növelniük kell a bevételeiket.

A jövedelemtermelés ugyanakkor mindig a fizetőképes ügyfelek jelenlététől függ, amelyre a jelenlegi globális környezetben egyre kevésbé lehet számítani, legyen szó akár a lakossági, akár a vállalati üzletágról. A lakossági vetület kézenfekvő. A válság átvészelésére a háztartások saját forrásokat szabadítottak fel, ez a megtakarítások csökkenésével járt együtt. A devizahitelek egyre nagyobb terhet jelentő törlesztése ugyanakkor közvetlen fogyasztáskieséssel is jár, hiszen az emberek pénzügyi forrásaikat a mindennapi megélhetés mellett nagyrészt az adósságuk rendezésére fordítják. Aki pedig ebben a válsággal terhelt időszakban vesztette el a munkáját, arra a pénzintézetek jelenleg semmilyen szempontból nem számíthatnak ügyfélként. Ez automatikusan felértékeli a bank meglévő lakossági ügyfélkörét, és azt vonja maga után, hogy a bankok minél több termékkel kössék magukhoz ezeket az ügyfeleket.

A vállalati ügyfélkörnél annyiban más a helyzet, hogy a bankok itt épp saját maguk szigorították jelentősen a hitelezési politikájukat, ami mára magukra a pénzintézetekre is visszaütött. Egyre kevesebb vállalati ügyfél felel meg a szigorú feltételeknek, és ezzel a bankok érdemi növekedése is jelentős mértékben korlátozódik.

De hogyan lehet akkor mégis növekedést elérni? Az egyik lehetőség a pénzintézetek számára, hogy nagyobb, úgynevezett semleges jövedelmekhez kell jutniuk. Ilyenek például az átutalásból, pénztári tevékenységből és egyéb tranzakciókból származó díjbevételek, amelyek mögött nincs hitelkockázat, sem betéti tevékenység, vagyis ezen források esetében tisztán pénzforgalmi tevékenységből eredő jövedelemnövekedésről lehet beszélni. Ez egyben jelentősebben növelheti a bankok folyószámla-állományát, ami javíthatja a mérlegen elérhető marzsbevételt.

Mivel azonban a lakossági ügyfelek eltűnésével és a vállalati szektor „hibernált” állapotával számolva ezeknek a tranzakcióknak a tömeges növekedésére belátható időn belül nem lehet számítani, úgy látom, a pénzintézeteknek rövidesen olyan eszközhöz kell nyúlniuk, amely hosszú éveken át elképzelhetetlennek tűnt volna. Áremelésre, szolgáltatási díjaik növelésére kényszerülnek majd, ez véleményem szerint szinte elkerülhetetlen. Kérdéses, hogy mennyire lehet egy ilyen reakció egységes a szektor részéről, „megtermelheti-e” a nagyobb jövedelemelvárásokat a megritkult és nagyrészt fizetésképtelen ügyfélkör, és lesznek-e magányos harcosok, akik minden kockázat ellenére kitartanak a jelenlegi ingyenes – vagy közel ingyenes – számlakonstrukciók alkalmazása mellett.

Adódik azonban még egy érdekes lehetőség. Éppen a napokban voltunk tanúi egy 50 százalékpontos jegybanki alapkamat-emelésnek, és jós legyen a talpán, aki meg tudja mondani, hogy Magyarországon közép- és hosszú távon az alapkamat milyen irányú alakulására lehet számítani. Fontos látni, hogy a báziskamat emelkedése a pénzintézeti szektor számára egyértelmű előnyökkel is jár, hiszen ilyenkor „kinyílik a marzsolló”, és a szektor anélkül jut addicionális jövedelemnövekedéshez, hogy ezért bármit tennie kellene.