Ki eteti a világot? - A versenyképesség a puszta túlélés feltétele

Egy olyan helyzetben, amikor az Európai Unió legerősebb gazdaságainak tartott országokkal szemben is kétségek merülnek fel, tulajdonképpen meglepő, hogy – a jelenlegi állás szerint – nem csökken drasztikus mértékben, sőt, hogy egyáltalán fennmarad a közös agrárpolitika (KAP) tortája. A rendszert ugyanis még jobb időkben is számos kritika érte. Az Európai Unió költségvetésének jelentős részét, mintegy 60 milliárd eurót felemésztő KAP már akkor is luxuskiadásnak tűnt egyesek szemében, amikor a globális válság súlyát még nem érezhették a tagállamok. Azóta a közösségnek saját válsága van, a nagybefizetők pénzügyi nehézségekkel küszködnek, megnézik, mire adnak ki pénzt.

A KAP fennmaradásának érdekében hathatós érvet kellett találni. A gazdák vagy például a francia agrárium számára nem kell indokolni a létét, de a közvéleménynek fel kellett mutatni valamit, ami megmagyarázza a további kiadásokat. Az már nem tűnik elegendő érvnek, hogy a KAP a pártolói szerint egy uniós polgárnak naponta mindössze 30 centbe kerül az, hogy a közösség területén művelt 180 millió hektárnyi terület kicsit másképp nézzen ki, mint a világ többi részén. Az integrációs vívmány, a közös politika is másodlagos a pénzszűke idején. A fő érv így a régóta hangoztatott zöldítés lett.

Az Európai Bizottság javaslata szerint a hektáronként elérhető teljes direkt kifizetés a jövőben csak bizonyos ökológiai szempontok teljesítése esetén járna, ennek hiányában csak részleges támogatás adható. A 30 százalékot kitevő úgynevezett „zöldkomponens” egyik eleme küzd a monokultúra ellen, meghatározott arányokban már kis területen is minimum háromféle haszonnövényt kellene termeszteni. A másik feltétel az állandó gyepterületek megtartása, a harmadik szempont pedig egy a gazdaság 7 százalékát kitevő, úgynevezett „ökológiai fókuszterület” fenntartása. Ez lehet ugaron hagyott terület, árokpart, épített kerítés, vagy akár fasor tövében érintetlenül hagyott növényzet.

A bizottsági javaslatot máris sokan hevesen bírálják, mondván, az indokolatlan mértékben növelné az adminisztrációs terheket és a gazdák költségeit, s persze rontja a versenyképességet. Azt a versenyképességet, amelyben az Európai Unió a külvilággal összehasonlítva már most is meglehetősen gyatra képet mutat. A zöld szempontokra nem vagy másképp adó nagyvilágban a versenyképesség javul, köszönhetően a mind újabb és újabb eredményeket felmutató kutatásoknak és az egyre modernebb gazdálkodást megvalósító beruházásoknak. Velük versenyezni Európa egyre kevésbé tud.

A zöldek szempontjai persze nem söpörhetők a szőnyeg alá, de nem lehet másodlagosként, puszta mohóságként kezelni a versenyképességet hangsúlyozók érveit sem. A versenyképesség kérdése ugyanis nem arról szól, hogy egy tételen egy eurót vagy egy eurót és tíz centet keresünk-e. A versenyképesség ma – sokkal jobban, mint bármikor – az életben maradás kérdése, az, hogy ki látja el élelemmel a világ hatalmasra duzzadt népességét 2050-ben. Nemcsak az, hogy miképpen fognak kinézni az európai földek akkor, hanem az is, miből fognak élni gazdáik. Miből fognak élni maguk az európaiak, ha már az iparon és a tudásalapú ágazatokon kívül az agráriumot is jobban működtetik a világ más növekedési pólusai. Ez is a jövő kérdése, ez is az unokáinkról szól, nem csak a környezetvédelem.

Az okos politika az egymásnak látszólag ellentmondó érdekeket is képes kompromisszumokkal kibékíteni. A zöldek és a termelők közti jó kompromisszum azonban nem a termelés korlátozása adminisztratív eszközökkel, hanem éppen annak felfuttatása ökológiai, energiahatékonysági vagy a keletkezett anyagokat ártalmatlanító, újrahasznosító technológiai fejlesztések mellett. Ha már költünk rá napi harminc centet.