Lemondjunk-e a britekről?

De vajon igazuk van-e azoknak, akik a hétvégén máris arról beszéltek, hogy „vége a huszonhetek Európájának”, meg „Nagy-Britannia kilépett” és hasonlók? Valóban Rubicont léptek-e át Brüsszelben péntekre virradóra? Az sem lenne meglepő, ha a válasz „igen” volna, de a gyakorlati oldalát tekintve a dolognak az ügy távolról sem ilyen egyértelmű.

Az utóbbival kezdve: David Cameron brit miniszterelnök nem az EU-tagságra mondott nemet, hanem arra, hogy országa részt vegyen egy folyamatban, amelynek végcélja az európai integráció radikális mélyítése, eddig kizárólagosan nemzeti hatáskörben őrzött makrogazdasági területekre is kiterjesztve bizonyos közösségi mechanizmusokat. Tény, hogy nem csekély súlyú dologról van szó, és hogy az euróval kapcsolatos fejlemények igen közeli áttételeken át hatással vannak általában is az Európai Unió működésére. De azért ezek az áttételek sem hatnak egyik napról a másikra, és nem is passzív térben léteznek. Az, hogy Cameron ma nemet mond egy három és fél hónap múlva véglegesülő együttműködési formára, amelynek részletei még nem is ismertek, tényléges hatálybalépése pedig jókora időt vehet igénybe, gyakorlati értelemben távolról sem írja ki máris a brit diplomáciát az EU mindennapjaiból. És addig még annyi minden történhet!

Nyílt titok, hogy önmagában a brit EU-tagságot jó pár uniós tagország kívánatosnak tartja. Bízvást mondható, hogy az Európai Bizottság is idesorolható, hiába tör London nap mint nap borsot az orra alá. Egyszerűen más az Európai Unió súlya Nagy-Britanniával, illetve nélküle. Biztos lesznek tehát kompromisszumkereső lépések az uniós oldalon. Nem kizárható módon éppen Cameron „bevásárlási listájából” kiindulva, amelynek bevetése a csütörtöki vitában valóban nem volt adekvát, követeléseinek kiterjedése vélhetően túlzó is, de hát attól alku egy alku, hogy többet kérjünk annál, mint amennyit végül kaphatunk.

Hasonló a helyzet a brit oldalon. A konzervatív héják persze most ünnepelnek. De Cameron is tudja, hogy ez nem az alsóházi többség. És ha egy népszavazáson az EU-hoz nem értő „utca emberének” többségét be is lehetne fűteni az unió ellen, az üzleti élet már nagyon is konkrét számokkal dolgozik. Nem véletlenül emlékeztettek már korábban is arra, hogy a brit szigetek legnagyobb kereskedelmi partnere mégiscsak az EU, és hogy brit munkahelyek milliói függnek a kezelhető kontinentális kapcsolatoktól. Nem nehéz megjósolni, hogy részükről a nyomás növekedni fog, egy kicsit jobban az unió felé tolva Cameronékat. Az EU-oldalon mozgolódók fellépése és a brit EU-pártiak ösztökélése sem lesz túl látványos, de arra már elég lehet, hogy egyfajta hidat teremtsen a két oldal között.

Aligha kétséges, hogy a lényegében állandónak tekinthető (mondhatni belépésük óta tartó, tehát évtizedes) brit „keresztbe tevéstől” besokallva is emelte a tétet a német–francia páros csütörtök éjjel odáig, hogy derüljön ki végre egyértelműen, ki melyik oldalon áll. Az is elképzelhető, hogy a lépés részükről előre betervezett volt: a zavaró brit tényezőt is kikapcsolandó, no meg azért is, hogy zavartalanabbul lehessen haladni a megkerülhetetlenül szükségesnek érzett makrogazdasági integrációval. De az igen valószínű, hogy még így sem a britek „kilökése”, hanem az „elszigetelés” volt az igazi cél. Mellé rakva három nagyon értékes hónapot, amely alatt a dolog – igaz – eszkalálódhat további szélsőségekbe is. De még valószínűbben egy csendes kiegyezés felé. Persze a piacokon is sok múlik majd, hogy végül melyikre lesz mód, idő. De vélhetően brit vonatkozásban túl korán temet, aki már most elkezdi.