Mellár: Münchausen báró módjára iparosít a kormány

Az érdeklődő szakemberek hamar rájöhettek, hogy nincs igazából mit megvitatni. A Nemzetgazdasági Minisztérium által elkészített anyag ugyanis víziók és vágyálmok gyűjteménye, vegyítve gazdaságtörténeti elemzésekkel és divatos térgazdasági szlogenekkel.

A 170 oldalas anyagban nem található a növekedési pálya felvázolása akár csak 3-5 éves időhorizontra, és annak bemutatása is hiányzik, hogy ehhez a pályához milyen aggregált kereslet (fogyasztás, beruházás, nettó export kormányzati kiadás) és kínálat (tőkeállomány, munka és technikai szint) illeszkedik. Nincsenek konkrétan nevesített célok és hozzájuk rendelt eszközök, mechanizmusok, hatástanulmányok.

E helyett azt tudjuk meg a színes leírásokból, hogy mi leszünk a „közép-európai HUB”, az „új gazdasági selyemút” és a „borostyánút” kikerülhetetlen állomása, Észak–Dél és Kelet–Nyugat kapuja, „a kelet-európai banán” közepe. Az MNT ugyanakkor hitet tesz az újraiparosítás, az exportösztönző és importhelyettesítő politika mellett. Ennek forrásait egyfelől az Új Széchenyi-terv forrásainak hatékonyabb felhasználásában, másfelől önmagában (az importkiváltásban és az export bővülésében) találja meg, Münchausen báró módjára.

A saját bázisra alapozódó újraiparosítás azonban azzal a veszéllyel jár, hogy az importkiváltó törekvések ellenére mégis jelentős importbővülés következik be, mert a fejlesztéshez szükséges háttérbázissal nem rendelkezünk. Volt már erre példa a szocialista iparosítás kapcsán, amikor a fogyasztási javakat hazai termelésből akarták kielégíteni, de ezek termeléséhez igen tetemes importanyagra, alkatrészre és gépekre volt szükség. Célszerű lett volna az anyagban nevesített tíz kiemelt szektorból (energetika, járműipar, elektronika, távközlés, vegyipar, stb.) azokat kiemelni, ahol valóban vannak hagyományaink, komparatív előnyünk, s alacsony az import- és magas a hozzáadottérték-tartalom.

Elég ambivalens módon kezeli a növekedési koncepció a külföldi tőkét: egyrészről pozitív követendő példaként állítja be egy-egy területi egység felvirágoztatására (például az autógyárak esetében), másfelől viszont túl dominánsnak tekinti szerepüket, olyannak, mint amely felelős a nagy importhányad és a külső konjunktúrától való függőségünk miatt. Ez a dilemma valóban releváns lehet, de csak azért, mert a programalkotók kizárólag ebben a körben gondolkodnak a növekedés kapcsán. A hazai iparosítás kapcsán természetesen az a kérdés sem kerülhető meg, hogy a szabad kereskedelem közepette miként óhajtja megvédeni a kormány az újonnan induló és ezért alacsony versenyképességű, könynyen sebezhető (állami?, magán?) vállalkozásokat.

Az anyagban szó esik a növekedés egyik igen fontos területéről, a helyi gazdaságok fejlesztéséről is. A tízoldalas leírásban azonban szinte semmi konkrétum nincs, az általánosság szintjén hangoztatja a helyi gazdaság és termelők fontosságát, de ennél tovább nem megy. Mi indítja be a fejlődést az egyes kistérségekben? Mik lehetnek azok a vivő tevékenységek, amelyek – figyelembe véve a külső körülményeket – életképesek lehetnek? Vajon mit kellene az államnak tennie ahhoz, hogy a holtpontról elmozduljunk? Ilyen és ehhez hasonló kérdések azonban még meg sem fogalmazódnak.

Ugyanez jellemző más területeken is: az adott terület nagyvonalú bemutatása, fontosságának hangsúlyozása és semmi több. Mintha csak a szerzőket a terjedelem alapján fizették volna, minden olyan anyagot összeszedtek, amely valamilyen laza kapcsolatba hozható a gazdasági növekedéssel. Ebből azonban érthetően nem lett egy koherens gazdaságpolitikai koncepció. A kevesebb több lett volna, elég lett volna egy 20-30 oldalas anyag is, amely azonban konkrét lépéseket, határidőket és sarokszámokat tartalmazott volna.