Miért nem fogjuk még sokáig eltemetni a dollárt?

Az ókorban India hatalmas kereskedelmi többleteket halmozott fel a Római Birodalommal szemben, ahonnan nagy menynyiségben szivárogtak el arany- és ezüstérmék, így ezekből egyre nyomasztóbb hiány keletkezett a birodalom központjában. Mai kifejezéssel élve a rómaiak monetáris szűkével kényszerültek szembenézni. A jelenségre Róma úgy válaszolt, hogy csökkentette az érmék arany- és ezüsttartalmát (ami a modern kori monetizálás ókori megfelelőjének tekinthető). A beavatkozás akkoriban tartós inflációt okozott az egész birodalomban. Az Indiában talált nagyszámú lelet azonban arra enged következtetni, hogy a római érméket a későbbiekben is elfogadták nemzetközi fizetőeszközként, amikor már tudatosulnia kellett az arany- és ezüsttartalom megcsappanásának.

A XVI. században Spanyolország vált szuperhatalommá a dél-amerikai hódításai nyomán: 1501 és 1600 között 17 millió kilogramm színezüst és 181 ezer kilogramm arany özönlött a meghódított kontinensről az anyaországba. Ebből Spanyolország háborúkat finanszírozott Németalföldön és másutt, a keletkező likviditástöbblet eredményeként egyidejűleg gazdasági boom és infláció lett Európa-szerte.

A pénzben kifejezett hatalmas gazdagsága ellenére Spanyolország egyre inkább eladósodott, majd három alkalommal – 1607-ben, 1627-ben és 1649-ben – fizetésképtelenné vált, amelyet gyors geopolitikai hanyatlás követett. A spanyol ezüstérme (amelyet spanyol dollár néven is ismertek) mindazonáltal a későbbiekben is a kiemelt szerepet töltött be a világkereskedelemben, amelyet az amerikai függetlenségi háború idején is használtak. A spanyol érmék még 1857-ig törvényes fizetőeszköznek számítottak az USA-ban, holott Spanyolország akkorra már nem volt vezető világhatalom.

A XIX. század közepéig a világ gazdaságának működése az arany és az ezüst egyidejű használatát feltételező, bimetál pénzügyi rendszeren alapult. A brit példát követve azonban a világ vezető országai 1870 tájékán áttértek az aranystandardrendszerre. Ennek részeként a Bank of England készen állt arra, hogy kérésre egy font sterlinget egy uncia (11/122 finomságú) aranyra váltson. Ennek a rendszernek a működését megszakította az első világháború, majd 1925-ben Nagy-Britannia ismét az aranyhoz kötötte a valutáját.

A nagy válság idején azonban a Bank of England választásra kényszerült: vagy ragaszkodik az aranyalaphoz, vagy likviditáshoz juttatja a bankokat. 1931-ben az utóbbi mellett döntött. A váltás ellenére a font sterling jóval a második világháború befejezése utáni időig megőrizte kulcsvaluta-szerepét. A globális valutatartalékok 55 százalékát még 1950-ben is font sterlingben őrizték, és számos állam ehhez kötötte a saját valutája értékét. Történt mindez fél évszázaddal azt követően, hogy az USA világ első számú ipari hatalmává vált.

Az említett történelmi tényekből három dolog látszik világosan. Először, a nemesfémeken alapuló nemzetközi monetáris rendszer nem oldja meg a globális gazdaságban meglévő alapvető egyensúlyhiányt. Másodszor, a nemesfémek alkalmazása nem ad védelmet az infláció ellen. Végezetül, a horgonyvaluta és a hozzá kapcsolódó gazdasági és világkereskedelmi rendszer gyakran évtizedekkel is képes túlélni a szóban forgó valutát kibocsátó állam hanyatlását.

A második világháború után új gazdasági világrendszert hoztak létre, amelyben az USA jelent meg a globális horgony szerepében. A Bretton Woods-i rendszer unciánkénti 35 dolláros áron kötötte az amerikai valutát az aranyhoz, más valutákat pedig rögzített (bár időnként korrigált) árfolyamon kapcsoltak a dollárhoz. Ennek a rendszernek az volt az alapvető hibája, hogy a globális expanziót csak addig támogatta, amíg az USA – a folytatólagos kereskedelmi deficitjei révén – rendelkezésre bocsátotta a szükséges dollármennyiséget.

Ezek a deficitek azonban idővel aláásták az unciánkénti 35 dolláros aranyárat, amire az USA a londoni aranypool létrehozatalával válaszolt. Ez utóbbi rendezés arra kényszerítette volna a többi államot, hogy kompenzálja az amerikai aranyveszteségek felét. A követelés elégedetlenséget szült, emiatt Franciaország 1967-ben elhagyta az aranypoolrendszert. Négy évvel később a Bretton Woods-i építmény összedőlt.

De vajon az egész rendszer összeomlott? Az 1970-es évek problémái ellenére a dollár a világ domináns valutája maradt, amelyhez ázsiai országok sora kötötte a saját valutája jegyzését. Amint pedig azt a Bretton Woods-i rendszerben is láthattuk, a periféria gazdaságai (például Kína) látványos növekedésre voltak képesek, még ha a horgonynak tekinthető ország élvezte is az olcsó források előnyeit. Kína gyors felemelkedése nem csökkentette a dollár szerepét, sőt talán éppen növelte azt. Amint pedig azt a japánok is tették a gyors növekedésük idején, Peking is sokáig ellenállt annak, hogy növelje valutája nemzetközi szerepét.

Itt kell feltenni a kérdést: vajon tényleg belépünk-e a dollár utáni világba? Az utóbbi évek nagy recessziója által okozott kínok ellenére sincs jele annak, hogy a világ feladná a dollárt. A befektetők rendkívül nyomott kamatok mellett is készek az USA-t finanszírozni, eközben a kereskedelmi forgalom szerint súlyozott nominális dollárárfolyam korántsem omlott össze.

Ha Kína a világ legnagyobb gazdaságaként az USA helyébe lépne egy évtizeden belül, a dollár mint kulcsvaluta ellenállóbb lehet, mint az azt kibocsátó ország gazdasági és geopolitikai dominanciája. Ez az, amiért a dollár nagy valószínűséggel domináns globális valuta marad, akkor is, ha időközben az USA gazdaságát sikerült túlszárnyalni.