"Ne Berlusconit, hanem az olaszokat és őseiket hibáztassák"

Ezt az anekdotát érdemes szem előtt tartani, amikor Olaszország és vele együtt Európa kezd a korábbi miniszterelnök – a rokokó vezetési stílusáról ismert és nemrég megbuktatott Silvio Berlusconi – utáni időkre tekinteni. Szögezzük le, Olaszország első számú problémája nem – és nem is volt soha – Berlusconi személye, mert a bajt a meggyökeresedett gerontokrácia, a nepotizmus jelenlétében, illetve a valós érdemeket elismerő meritokrácia elutasításában kell keresni. Ennek a patthelyzetnek a fenntartásában az olaszok egyszerre elkövetők és áldozatok.

Magam annak idején, 2000-ben nem Berlusconi miatt hagytam el hazámat (ő akkor egyébként nem is volt hivatalban). Hasonlóképpen nem politikai okokból hagyja el évente 60000 honfitársam a hazáját, akiknek a száma – egy nemzetközi migrációs szervezet, az NGO Migrantes szerint – összesítve megközelítette az egymilliót az utóbbi évtizedben. Az ország népessége körülbelül 60 millió. Azért távoznak és távozunk, mert Itália egy stagnáló ország, főleg a fiatalok számára. Az OECD adata szerint a 24 évesnél fiatalabb olaszok 90 százaléka még otthon él a szüleivel, eközben az adott korosztály 28 százaléka munka nélkül van, szemben a többi fejlett ipari állam 17 százalékos átlagával.

A fiatalok nagyarányú munkanélküliségének okai jól ismertek. Amint arra egy tanulmányában az Olasz Kereskedelmi Kamara rámutat, az ország dolgozó polgárainak fele családi vagy társadalmi kapcsolatok révén tesz szert az állására. A bemutatás vagy bemutatkozás természetesen fontos minden munkahely megszerzésénél. Az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában azonban a kapcsolati hálózatok teljesen nyitottak, és változatlanul az érdem a döntő szempont abban, hogy felvesznek-e valakit, vagy együtt dolgoznak-e valakivel.

Nem így Olaszországban. Amikor 21 éves voltam, nem találtam partnert vagy befektetőt az általam akkor létrehozott többnyelvű kiadványra, amelyet CafeBabel.com néven akartam elindítani. Ennek oka főleg az volt, hogy Rómában nem volt senki, aki megfelelő helyekre beajánlhatott volna egy nápolyit, amilyen magam is voltam. Ezért 2001-ben elköltöztem Franciaországba. Bár Párizsban külföldinek számítottam, az ajtók mégis tágra nyíltak előttem. A vállalkozói ökoszisztéma még ennél is barátságosabb a kaliforniai Szilícium-völgyben, ahol ez év elején társalapítóként részt vettem a Tactilize nevű cég megalapításában. A vállalkozás az okostelefonok és táblaszámítógépekre szánt kiadványok elkészítéséhez fejleszt segédeszközöket.

Vállalkozóként rémálom lett volna az életem, ha Olaszországban maradok. A hazámat a Világbank a 87. helyre teszi abban a rangsorban, amellyel az üzleti vállalkozás számára kínálkozó környezetet minősíti. Ez a besorolás messze az amerikai (negyedik) és a francia (29.) mögött van, de Botswana 54. helyétől is jóval hátrább található. Mindez tükrözi az országban működő, már-már kafkai bürokráciát, a szervezett bűnözés és a korrupció kiterjedtségét, illetve az általában konzervatív üzleti kultúrát.
Vegyük például Daniele Alberti esetét, aki 26 évesen alapította meg az első cégét. Akkor minden potenciális befektető elutasította, mondván: „Miért éppen te és nem egy másik lenne sikeres?” Négy évvel később, amikor sikeressé vált, a korábban elzárkózó befektetők mindegyike kapkodni kezdett utána. „Az olaszok ellenzik a kockázatot” – mondja Alberti, aki ma San Francisco környékén a Vinswer nevű cég vezetője.

A történetéhez hozzáteszi, hogy „kockázat nélkül nincs innováció”.
Ezek nem olyan problémák, amelyeket az olasz politika – akár már Berlusconi személyétől megszabadulva is – valamilyen varázslatos trükkel meg tudna oldani. A problémák gyökerei az olasz tartományok egységes állammá szervezését célzó, XIX. századi Risorgimento mozgalom idejére nyúlnak viszsza. Az újonnan létrehozott kormány akkor folyamatosan növekvő adókat szedett be, amiből csapatokat küldött olyan területekre, ahol egy szót sem beszéltek olaszul, és ahol a fiatalokat arra kényszerítették, hogy öt évet töltsenek olyan országokban, amelyeket nem ismertek. Ez már akkor kialakította az olasz állammal szembeni nagyfokú gyanakvást, az adóelkerülés gyakorlatát, és létrehozta a szervezett bűnözést.

Az ország az idén emlékezik meg az olasz egység megteremtésének 150. évfordulójáról, az egyszerű állampolgárok azonban jól tudják, hogy nagy ünneplésre kevés okuk van. Miközben maga az egyesítés ténye már alig mond valamit bárkinek is, a problémák – amelyeket az akkori akciók a felszínre hoztak – továbbra is nyomasztják az országot. Ez pedig nagyon fontos oka annak, hogy a külföldön élő olaszok 70 százaléka nem tervezi
a visszatérést a hazájába, amit egyébként egy nemrég végrehajtott felmérés is megerősít.

Ennél is rosszabb, hogy az országban élő fiatalok mintegy fele dédelget olyan álmokat, hogy kivándorol hazájából. A háromszoros miniszterelnöki ciklusa idején Silvio Berlusconi semmit sem tett a súlyos körülmények megváltoztatásáért, különösen nem a fiatalok helyzetének javításáért. A problémákat azonban nem ő teremtette. A közgazdász Mario Monti által vezetett technokrata kormány – ugyanezen okok miatt – szintén képtelen lesz fordítani Olaszország sorsán, hacsak nem találja meg a megfelelő reformokat és gazdaságpolitikai eszközöket. Ne hibáztassa senki Berlusconit, magukat az olaszokat kell hibáztatni, és az őseiket.

Copyright: Project Syndicate, 2011
www.project-syndicate.org