Bevált módszer újratöltve

Amikor nagyjából 2010 elejére világossá vált, hogy a válság újabb hullámát indíthatja el a több országon elhatalmasodó adóssághegy, ismét felszínre került egy régi megoldás: az elinflálás. A pénz elértéktelenítése ugyanis aránylag konfliktusmentesen biztosít arra lehetÕséget, hogy a fennálló tartozások reálértéke csökkenjen, ha már a gazdasági növekedés beindítását és az adósságállomány „kinövekedését” nem sikerült elérni.
Ez az ötlet Magyarországon is több fejben megfordult, nehéz ugyanis nem észrevenni az államadósság emelkedése és az infláció letörése közötti összefüggést a 2000-es évek során. Miután sikerült 10 százalék alá vinni a drágulási ütemet, az adósság – persze hathatós kormányzati „segítséggel” – elkezdett felfelé kúszni, nagyjából 10 százalékpontot a válság 2008-as kitöréséig, forintban pedig mára eléri a 20 955,5 milliárdot.

Nem biztos azonban, hogy annyit lehet nyerni az infláción, mint 1995-ben, a Bokros-csomag idején, amelynek legalább annyira képezte az áremelkedés felpörgetése a lényegét, mint a költségvetési lefaragások. Másrészt viszont az elinflálást szorgalmazók nyitott kapukat döngetnek, hiszen a kormány máris több, az árszínvonal emelkedését okozó lépést is tett. Tipikusan ilyenek a fogyasztást terhelÕ adóemelések, de a következÕ évekre nézve – amennyiben a gazdaság növekedésnek indul – a minimálbér jelentÕs, 18 százalékos megemelése is ide számít.

Egyik oldalról kézenfekvÕnek tÛnik a drágulás fokozása, hiszen reálértéken a forintban fennálló tartozást jelentÕsen mérsékelni lehet ezzel az eszközzel. Igen ám, de az államnak mostanra a tartozásának a fele devizában van, ami valamivel 10 ezer milliárd forintnyi tételt jelent. Márpedig az infláció az árszínvonalak közötti kiegyenlítÕdés miatt ez óhatatlanul a hazai valutára is leértékelÕdési nyomást helyez. Euróban kifejezve valamivel több, mint 34 milliárd az állam devizaadóssága, ami leértékelÕdés esetén az adósságcsökkenés ellen dolgozik, mint azt az elmúlt hónapokban láttuk. Ezzel szemben viszont hasonló nagyságú devizatartalék is áll. A kettÕ konszolidált állományán tehát akkor sem keletkezne vesztesége az államnak, ha az infláció felpörgetésének hatására elszállna a forintárfolyam. Ez persze nem teljesen állja meg a helyét, hiszen a tartalékokhoz nemigen nyúlhat hozzá a kormány, viszont euróban minden évben többmilliárdnyi adósság jár le, amelyet valamilyen módon meg kell újítani. Sokkal jelentÕsebb azonban a magánszektor potenciális vesztesége, hiszen még a különbözÕ devizahiteles-mentÕ intézkedéseket követÕen is a többség ki van téve az árfolyamváltozásnak, és nemcsak a lakossági, de a vállalati szektorban is. Ez pedig a fogyasztás és a beruházás további szÛkülését okozhatja, csökkentve a gazdasági teljesítményt és növelve a GDP-arányos adósságszintet.

Kérdés, hogy valójában lehet-e nyerni a probléma ilyetén kezelésével, hiszen a késÕbbiekben a felpörgetett pénzromlást magasabb kamatszint és egyéb társadalmi költségek övezik. Ugyanakkor, amíg az adósságráta számít a befektetÕk szent gráljának, addig elképzelhetÕ, hogy elÕnyös lehet ez a kezelési mód. Még úgy is, ha csak az adósságkezelésbÕl adódó kiadások elhalasztását jelentik.

Politikusi szemmel nagyon vonzó lehet az elinflálás, mivel megfelelÕen idÕzítve a belÕle keletkezÕ haszon már látszik a választásokra, a költségek pedig még nem rúgnak túl magasra. Ehhez persze megfelelÕen együttmÛködÕ monetáris politikára is szükség van, de a monetáris tanácsban már megvan a kormánytöbbség. Az már nagyobb baj, hogy ezzel megint távolabb kerülnénk az euróbevezetéstÕl, noha egy tartható bevezetési céldátum némi hitelességet kölcsönözne a gazdaságpolitikának. Ez viszont szintén nem túl népszerÛ célkitÛzés manapság, úgyhogy nem fog vérezni a kormány szíve a közös valutáért.