Lesz-e még euró 2012-ben?

A karácsonyi szünet alatt sokan kérdezték, hogyan is fest hát a helyzet „Brüsszelből nézve”, és vajon igaz-e az, amit tekintélyes brit elemzők, intézetek, újságírók állítanak, nevezetesen, hogy az eurónak immár befellegzett. Korábban ezen az oldalon is volt szó arról, miért is lenne nehéz az eurót csak úgy feladni, vagy végérvényesen és teljes egészében megbuktatni. „Igen, de ha így van, miért mondják ők?” – mutogatnak ezek hallatán a britekre, és ha az ember azt mondja, azért, mert britek, a választ komolytalannak érzik.

Pedig sok igazság van benne. A tradicionális brit felfogás, de különösen a „citybeli” üzleti, pénzügyi elemzők európai szemlélete sokszor radikálisan különbözik a kontinentális gondolkodástól. Mindenekelőtt az előbbi hajlamos a folyamatokat érdemben befolyásoló tényezők között lebecsülni a politikait. Emellett pedig a brit hagyományok, tapasztalatok, történelmi emlékek és tanulságok talaján állva többnyire alig képzelhető el – tehát általában nem is számolnak vele – az európai reflexektől távolról sem idegen hajlandóság az akár nemzetállami szuverenitást is csorbító megoldások felvetésére és elfogadására.

A politikai szerep lebecsülése a játszmában – ránézésre – nem minden alap nélküli. Különösen nem az EU esetében, ahol az uniót alkotó sok ország sokféle politikai érdeke-reflexe nemritkán vezet vég nélküli vitákhoz, megtorpanásokhoz, felvizezett félmegoldáshoz. Azaz, a politika látszólag inkább hátráltat, mintsem a megoldás kulcsát jelentené. Aki azonban visszatekint az európai integráció fél évszázados történetére, azt is észreveheti, hogy az EU/EK egész eddigi élete válságtanácskozások és válságdöntések sorából állt.

Akkor, amikor a helyzet már tényleg nagyon kiélezetté vált, a döntést pedig nem lehetett halasztani, mindenkor a mélyebb integráció, az „inkább előre, mint hátra” szemlélet kerekedett felül. Igen, mert az európai történelem azt oltotta a kontinentális gondolkodásba, hogy e soknemzetiségű térfélen a nemzeti szuverenitás és nacionalizmus túldimenzionálása mindig háborúhoz vezetett, míg az ötven éve tartó részleges szuverenitásmegosztás tartós békéhez és többnyire prosperitáshoz is. A brit történelmi tapasztalatoktól ez az élmény és ez a tanulság zsigerből idegen, és ezért a történelmi kalkulációkból is rendre hiányzik. De legalábbis sohasem minősül vonzó alternatívának.

Egyszóval: az euró lehet technikai kérdés a nem euróországokból nézve, és azt sem lehet elvitatni, hogy pusztán technikai alapon a különböző folyamatok vonalzókkal történő meghosszabbítása esetenként konkrét és végletes fejleményeket (is) vetíthet előre. Beleértve akár a közös valuta megkerülhetetlen bukását. Az euróövezeten belül azonban ugyanez a kérdés véresen komoly politikai (történelmi, stratégiai) ügynek számít, ahol éppen ezért úgy tartják, hogy miként – Clemenceau-val szólva – a háború is komolyabb dolog annál, semhogy katonákra bízzák, ugyanígy az euró is fontosabb annál, semhogy kizárólag közgazdászok, tőzsdei elemzők, pénzügyi szakértők döntsenek felőle.

Márpedig, ha a politika is részt kér a kezeléséből, akkor a City típusú szempontok a kontinensen számos olyan tényezővel és potenciális eszközzel is kiegészülhetnek, amelyek a pusztán technokrata képleteket jelentősen eltéríthetik. Nem is gondolt innovatív megoldásokat, esetenként nem várt anyagi-pénzügyi áldozatokat, nemzeti hatáskör-korlátozások elfogadását termelve ki a megoldáskeresés során. Ezt látják másként a csatorna két oldalán. És ez adhat esélyt a kontinensen – 2012-ben is.

Fóris György-->