Miért most "szállt rá" Magyarországra az Európai Bizottság?

A magyar lépések többsége nem új, legfeljebb csak most jutottak el a megvalósítás fázisába. A brüsszeli bírálat mégis csupán néhány hete vált erőteljessé. (Amikor „Brüsszelről” beszélünk, alapvetően a bizottságot meg részben a tagállamokat öszszefogó EU-tanácsot értjük. Az Európai Parlamentnek ugyanis teljesen más alapokon nyugvó önmozgása és dinamikája van.) Formálisan persze lehet azt mondani, hogy a bizottságnak addig nincs kompetenciája, amíg bizonyos tagállami fejlemények (például jogalkotásban, intézményátalakításban) nem válnak hatályossá. De informálisan igenis számtalan csatorna és fórum van arra, hogy a már folyamatban lévő dolgok kapcsán is karakteres véleményt fogalmazzanak meg. Ezek azonban bizottsági részről korábban viszonylag lagymatagon jelentkeztek csak ahhoz képest, ami José Manuel Barroso elnök decemberi levele óta történt.

A legegyszerűbb magyarázata mindennek az lehetne, hogy a testület tényleg nem ért egyet a magyarországi – jogalkotási, hatósági és gazdaságpolitikai – fejleményekkel. Nyilván a testületben ez a megfontolás is jelen van. Ne felejtsük el, hogy a Barroso-csapat többféle politikai árnyalatot ötvöz: liberálisok és szociáldemokratát együttesen tekintélyes számban vannak jelen, akik nyilván más ingerküszöbbel szemlélik például a magyarországi történéseket, mint néppárti kollégáik. A bekeményítést azonban önmagában ez nem magyarázza. Részint, mert ismereteink szerint általában túlnyomó testületi egyetértés áll mögötte, részint, mert eltér attól a többnyire nagyon szigorúan követett hagyománytól, hogy Brüsszel, ha lehet, nem foglalkozik tagállami belpolitikával. Ráadásul a testületben eddig legkritikusabban megmutatkozott biztos – Viviane Reding – maga is néppárti. Van tehát más is.

Több minden felmerülhet. Az egyik, hogy a brüsszeli testület hatáskört akar demonstrálni. A bizottság a lisszaboni szerződéssel sokat veszített. A válságkezelés azonban mostanra eljutott abba a fázisba, hogy a gazdasági kormányzás kapcsán több EU-tanácsi döntést közös jogszabály(ok) támaszt(anak) alá, mint az elhíresült „hatos csomag”. Ezek betartatása viszont már bizottsági hatáskör, ahol a testület látványos erődemonstrációkat tehet. Sokak által hangoztatott feltevés, hogy a nem túl nagy súlyú és mostanában amúgy is sokak által bírált Magyarország „ideális alany” lehet a példastatuálásra, amelyből mások is tanulnak.
Ettől gyökeresen eltér a másik magyarázat, miszerint a bizottság éppen hogy a Magyarországra nehezedő nyomáson akar enyhíteni, amikor politikai állásfoglalásával és néhány kötelezettségszegési eljárás megindításával kifogja a szelet az Európai Parlament azon törekvéseinek vitorlájából, hogy ennél sokkal messzebb vivő eljárást kezdeményezzen (a 7-es cikkely alapján).

Akad aztán olyan vélemény is, hogy Barroso azért szánta rá magát a jeladásnak is tekintett decemberi levelére, mert az EU-csúcs után „megbízhatatlannak” és mint ilyet „megregulázandónak” érzi Budapestet a sorsdöntőnek érzett reformok szempontjából. Sorsdöntő időkben fontos, hogy mindenki a közös irányba húzzon, az eltérés ilyenkor kevésbé tolerált.

Végül nem lehet kizárni azok felvetését sem, akik szerint a bizottság most is, mint sok más esetben, nem kis részt tagállami (főként német) sugallatra lép fel – lényegében hasonló okokból. Tegyük hozzá: ennél is, miként a – mégis csak konkrét tagországokból érkezett – biztosoknál is számításba kell venni azt is, hogy sok magyar intézkedés helyenként tagállami gazdasági érdekeket is sértett, nyilván ez is kiváltja a maga reakcióit.

Mindez persze bizonyítékok híján nem több, mint találgatás. De aligha volna meglepő, ha egyikben-másikban – netán egy kicsit mindben – volna valami igazság. A valóság mindenesetre mintha erre utalna.