Miként teremtsünk depressziót: fiskális unióval

Nézzük például, hogy Franciaország hogyan reagált volna az exportja iránti jelentős keresletcsökkentésre az 1990-es években. Ha a kormány nem lépett volna, akkor a termelés és a foglalkoztatás egyaránt esett volna. A Banque de France ugyan csökkentette volna a kamatokat, a jövedelmek megcsappanása azonban mindenképpen visszavetette volna az adóbevételeket, kikényszerítve a különböző jóléti transzferek növekedését. Ezen „automatikus stabilizátorok” hatását a kormány kiegészíthette volna a kiadások megemelésével vagy az adók csökkentésével, amivel növelte volna a fiskális deficitet. Ezen túlmenően azonban az exporttermékek iránti kereslet csökkenése gyengítette volna a francia frankot más valutákhoz képest, amelyet a kamatok leszállítása tovább erősített volna. A monetáris és fiskális politika, illetve az árfolyamváltozás eme kombinációja ösztönözte volna a termelést és a foglalkoztatást, megelőzve a nagyobb arányú munkanélküliség létrejöttét.
Amint azonban Franciaország átvette az eurót, az említettek közül nyomban bezárult két csatorna. Az ország nemzeti valutája nem gyengülhetett tovább másokéhoz képest, emellett a kamatokat a későbbiekben már csak az Európai Központi Bank (EKB) tudta változtatni a monetáris unió egészében uralkodó feltételek alapján. Így Párizs számára egyetlen anticiklikus eszköz alkalmazása maradt meg: csökkenthette a beszedett adókat, illetve emelhette a kiadásokat. A monetáris eszközökkel végrehajtható keresletélénkítés és az árfolyam-kiigazítás hiánya igazolhat bizonyos célzott, ciklikus adócsökkentést vagy kiadásnövelést.

Sajnos azonban egyes euróövezeti államok éppen a kedvező konjunktúra éveiben növelték a fiskális hiányaikat, nem pedig a gyenge kereslet alatt. Más szavakkal, ezen országok államadóssága egyaránt növekedett a „strukturális” és a „ciklikus” deficitek miatt. A szerkezeti hiányok fenntartását megkönnyítette az, hogy az euróövezeti kamatok nem reagáltak a fiskális politikában és az adósságszintben meglévő nemzeti különbségekre. A pénzügyi piacok pedig a maguk részéről nem tudtak különbséget tenni az egyes euróövezeti államok által képviselt kockázati szintek között, mert az állampapírok kamatai nem tükrözték a túlzott eladósodást. Az egységes valuta azt is jelentette, hogy az árfolyam alakulása többé nem tudta jelezni a tékozló fiskális politika kilengéseit. A pénzügyi piacok számára az ébresztő az volt, amikor Görögország 2010-ben bejelentette, hogy jelentősen alábecsülte a költségvetési hiányok mértékét. Ennek nyomán a szuverén adósságok kamatai látványosan megugrottak néhány euróövezeti tagállamban.

Az Európai Unió tavaly december elején tartott brüsszeli csúcstalálkozójának azt a feladatot szánták, hogy a jövőre nézve akadályozza meg újabb adóssághegyek felhalmozódását. A tagállamok állam- és kormányfői elvben megállapodtak, hogy korlátozzák a jövőbeni fiskális deficiteket a tagállamok alkotmányainak megváltoztatásával és kiegyensúlyozott költségvetési viszonyok kikényszerítésével: a „strukturális” költségvetési hiány nem haladhatja meg a GDP 0,5 százalékát, és bírságot rónak ki azokra az államokra, amelyeknél a teljes deficit meghaladja a 3 százalékot. Ez utóbbi plafon a ciklikus és a szerkezeti jellegű hiányokat egyaránt tartalmazná.

A további részleteket a tárgyaló küldöttségek dolgozzák ki, hogy január vége előtt elfogadhassák az állam- és kormányfők. A decemberi előzetes megállapodás fontos részeként egy-egy tagállam ciklikus deficitje meghaladhatja a GDP 0,5 százalékát, hogy ellensúlyozni lehessen a kereslet csökkenését. Az azonban még nem világos, hogy a GDP 3 százaléka feletti bírság eléggé fájdalmas lesz-e a nagyobb anticiklikus ösztönzők mellőzésének kikényszerítéséhez.

Az EKB nem tartja elég szigorúnak a körvonalazódó szabályokat. Az intézmény igazgatótanácsának egyik kulcsfontosságú tagja, Jörg Asmussen levélben kérte a tárgyalóktól, hogy a tagországok csak természeti katasztrófák vagy a kormányok hatáskörén kívül eső egyéb, rendkívüli események idején hághassák át a 0,5 százalékos deficitplafont. Ha ezt a célt elfogadnák, akkor az automatikusan ható ciklikus fiskális kiigazítás is kiesik az alkalmazható eszközök sorából, ami könnyen vezethet súlyos depresszióba torkolló, lefelé tartó spirálhoz. Ha ilyen helyzetben például csökkenne a kereslet a francia kivitel iránt, akkor ott rohamosan esne a kibocsátás és a foglalkoztatás, visszavetve az adóbevételeket és növelve a transzfereket, ami elkerülhetetlenül 0,5 százalék fölé vinné a GDP-arányos hiányt.

Sokkal bölcsebb dolog lenne, ha a ciklikus és a strukturális deficitek közötti különbségtételre összpontosítanának, amivel lehetőséget teremthetnének az automatikus stabilizátorok működéséhez. E megkülönböztetés alkalmazásában az EKB lehetne a döntőbíró a ciklikus és a szerkezeti deficitekre vonatkozó becslések közzétételével. Ezen elemzések során fel kellene ismerni az eltérést az – infláció kiszűrésével számolt – reáldeficitek és a nominális deficitnövekedés között, ami akkor állna elő, ha a magasabb infláció váltja ki szuverén hitelfelvétel költségeinek növekedését.

Olaszország, Spanyolország és Franciaország hiánya egyaránt meghaladja a GDP 3 százalékát. Ezek azonban nem strukturális deficitek. A pénzügyi piacok tájékozottabbak és nyugodtabbak lehetnének, ha az EKB kimutatná a strukturális hiányok tényleges mértékét, és azt, hogy ezek most valójában csökkennek. A befektetők számára ez a legbiztosabb jellemzője a fiskális fizetőképesség meglétének.
Copyright: Project Syndicate, 2012.
www.project-syndicate.org