A hatvanas években alapozta meg a világ a mostani válságot

A növekedés élénkítéséhez ezért másokat kell bátorítani a kiadások növelésére. A hitelhez még hozzájutó kormányoknak nagyobb hiányt kell produkálniuk, a mélyponton lévő kamatoknak pedig a háztartásokat kellene eltántorítaniuk a megtakarítástól. Ezen okfejtés alapján a költségvetési gondatlanság egyenesen erény, legalábbis rövid távon. Középtávon viszont – a növekedés újraindulásával – az adósságot vissza lehet fizetni, a pénzügyi szektort pedig meg lehet regulázni, nehogy még egy válságot a világ nyakába akasszon.

Ez a magyarázat egy standard, adósságválsághoz igazított keynesi tételt követ. E tétel előnye, hogy a politikusok számára világos, a választási ciklusokhoz jól igazítható teendőket jelöl ki. Az egyetlen baj az, hogy a legutóbbi élénkítési hullám ellenére a növekedés még mindig bátortalan, és egyre nehezebb olyan kiadási célok azonosítása, amelyek rövid távon eredményeket hoznak. A figyelem ezért terelődik egyre inkább a második leírás irányába, amely szerint immár egy évtizede gyengül a fejlett ipari államok képessége arra, hogy hasznos dolgok előállításával növekedjenek. A utóbbi évek során ezt eladósodással lehetett leplezni.

E magyarázat gyökerei az 1950–60-as évekre, a Nyugat és Japán gyors növekedésének kezdeteire nyúlnak vissza. Az akkortól kibontakozó hosszú boomot egyaránt alátámasztotta a háború utáni újjáépítés, a kereskedelem feléledése a 30-as évek protekcionizmusa után, új távközlési, energetikai és szállítási technológiák megjelenése és a képzés kiterjesztése. Ezzel kapcsolatban Tyler Cowen a Nagy Stagnálás című könyvében rámutat, hogy az „alacsonyan függő gyümölcsök” leszedése után jóval nehezebbé vált a növekedés lendületbe hozatala, főleg az 1970-es éveket követően.

Wolfgang Streeck a New Left Review című kiadványban ugyanakkor meggyőzően írta le, hogy az 1960-as években végeláthatatlannak látszott a növekedés és az innovációk sora, ami a kormányokat a jóléti állam gyors kiterjesztésére késztette. Amint azonban a növekedés kezdett kifulladni, a kormányok az erőforrások csökkenése ellenére is növelték kiadásaikat. Az ebből eredő magas infláció széles körben váltott ki elégedetlenséget, főleg azért, mert a növekedés is gyenge volt. A keynesi ösztönzésbe vetett hit ekkor csappant meg, bár a magas infláció miatt csökkent a közadósság.

A jegybankok erre válaszul kezdtek az alacsony és stabil inflációra összpontosítani, továbbá ekkor váltak függetlenebbé a politikai vezetőktől. A kormányok deficitköltekezése ennek ellenére ütemesen folytatódott, így a 70-es évek vége óta folyamatosan emelkedett a GDP-hez viszonyított államadósság aránya, amelynek reálértékét ekkor már az infláció révén sem lehetett csökkenteni.

A növekedés új forrásait keresve Jimmy Carter elnökségének vége felé, majd Ronald Reagan alatt az USA-ban deregulálták az ipart és a pénzügyi szektort. Nagy-Britanniában hasonlóképpen járt el Margaret Thatcher. Ennek hatására gyorsan nőtt a termelékenység, s ez a kontinentális Európát is hasonló lépésekre késztette, részint az Európai Bizottság sürgetése nyomán. Az így elérhető növekedés mégsem bizonyult elégségesnek, főleg a korábbi kormányok nyugdíj- és gyógyellátást illető ígéreteinek fényében. A feszültségeket a várható életkor emelkedése és a születési szám csökkenése tovább fokozta, emiatt folyamatosan nőtt a közadósság.

A pótlólagos növekedés forrásainak ádáz keresése új formákat öltött a fejlett államokban. Az USA-ban például a hitelboom munkahelyeket teremtett a kevéssé tudásintenzív területeken, mint az építőiparban, és elindított egy fogyasztási hullámot, amikor az emberek a túlértékelt házaikra vettek fel hiteleket. Más országokban – például Görögországban, Olaszországban és Spanyolországban – állami munkaerő-felvétellel teremtettek keresletet a gyengébben képzettek iránt. E leírás szerint fenntarthatatlan volt a fejlett államok válság előtti GDP-je, amelyet hitelfelvételekkel és improduktív kényszermunkával pumpáltak fel.

A hitelfelvételek révén teremtett növekedés – mint keynesi formula –ugyan létrehozhatja a normalitás illúzióját, és még hasznos is lehet egy mély válságból kilábalva, esetleg egy pánik csillapítására. Arra azonban nem alkalmas, hogy vele alapvető növekedési problémákat kezeljenek.
Ha a fenti diagnózis helytálló, akkor a fejlett országoknak középtávon az innovációs folyamat újjáélesztésére és a termelékenység javítására kell összpontosítaniuk, a jóléti ígéreteiket pedig összhangba kell hozniuk a jövedelemtermelő képességgel. Dél-Európában például feltárható növekedési potenciál a szolgáltató szektor deregulálásával, a munkahelyvédelem enyhítésével.

Az USA-ban pedig parancsoló szükséggé vált a lehetséges munkahelyek és a dolgozók képzettsége közötti összhang megteremtése. A termelékenyebb munkahelyek létrehozatalához három tényező segíthet hozzá: az információs és kommunikációs technológia jobb felhasználása, az olcsóbb energia (alternatív források jobb bevonásával), illetve a magasabb hozzáadottérték-hányadot tartalmazó termékek iránti gyors keresletnövekedés a felzárkózó államokban. A fejlett államok választhatnak. Tehetnek úgy, mintha minden rendben lenne, leszámítva a fogyasztók megcsappant bizalmát, amelyet újra kell éleszteni. Vagy tekinthetnek úgy a válságra, mint kényszerű ébresztőre, hogy végre helyrehozzák mindazt a bajt, amelyet az utóbbi néhány évtized során adóssághalmozással lepleztek el. Egy adott ország és a világgazdaság jövőjét az fogja meghatározni, hogy melyik látásmód kerekedik felül.