A nemzetállamok újjászületésének bizonyítékai
Az egész földkerekséget sújtó pénzügyi válság azonban szétzúzta ezt a mítoszt. Végül is kik mentették meg a bankokat, kik juttattak likviditást a gazdaságba, kik hajtottak végre fiskális ösztönzést, és a fenyegető katasztrófa megelőzésére kik hoztak létre szociális védőhálót? Kik írták át a pénzügyi piacok felügyeletének és szabályozásának rendelkezéseit, hogy egy újabb válság megelőzhető legyen? Kik kapják az elmarasztalás oroszlánrészét mindazért, ami rosszul működik? A válasz minden esetben ugyanaz: a nemzeti kormányok. A G20, a Nemzetközi Valutaalap és a bázeli bankfelügyeleti bizottság nagyrészt mellékes színtérré vált.
Európában, ahol amúgy a regionális intézmények viszonylag erősek, a nemzeti érdek és a nemzeti politikacsinálás uralta a terepet, például olyan személyek képében, mint Angela Merkel német kancellár. Ha ő nem követelte volna olyan megszállottan az adósság által sújtott országoktól a megszorításokat, és ha saját választóit meg tudta volna győzni egy másféle megközelítés szükségességéről, akkor az euróövezet válsága nyilván másképpen ment volna végbe.
A nemzetállam képe most mégis romokban hever. Az ellene indított intellektuális rohamok két fő formát öltenek. Az elsőt képviseli a közgazdászok kritikája, akik a kormányokban csak a javak, a tőke és a személyek világméretű szabad áramlásának akadályát látják. Szerintük csak meg kell tiltani az egyes országok politikusainak, hogy a szabályaikkal, korlátaikkal beavatkozzanak a folyamatokba, és a globális piacok nyomban gondoskodnak magukról, a működésük eredményeként pedig egy integráltabb és hatékonyabb világgazdaság jön létre.
A laissez-faire azonban biztos recept az újabb pénzügyi válságokhoz és a még súlyosabb politikai reakciókhoz. De akkor ki állítson fel a piacok számára szabályokat és előírásokat, ha nem a nemzetállamok? Ellenkező esetben a gazdaságpolitikát – a politika zaklatott világától elszigetelt – nemzetközi technokratákra kellene bízni, ami egyébként a demokrácia és a politikai számonkérhetőség érvényesítését is korlátozná. Röviden, sem a laissez-faire, sem a nemzetközi technokrácia nem kínál valós alternatívát a nemzetállammal szemben.
A nemzetállam elleni intellektuális rohamok második formáját a kozmopolita etika avatottjai képviselik, akik a nemzeti határokat azok mesterségessége miatt utasítják el. Mint Peter Singer filozófus fogalmazott, a távközlés forradalma egy „globális hallgatóság” létrejöttéhez vezetett, ami alapot teremt a „globális etika” számára. Ha a nemzettel azonosítjuk magunkat, akkor a moralitásunk is nemzeti marad. Ha azonban a világgal összességében azonosulunk, akkor a lojalitásunk is ki fog terjedni. Hasonlóképpen vélekedik Amartya Sen Nobel-díjas közgazdász, aki többféle – etnikai, vallási, nemzeti, helyi szakmai, politikai – identitásról beszél, amelyek közül több is átlépi a nemzethatárokat.
Nem világos, hogy ebből mennyi a vágyvezérelt gondolkodás és mennyi az identitásban végbemenő tényleges eltolódás.
Felmérések mindenesetre arra utalnak, hogy a nemzetállam irányában kimutatható kötődés fölöttébb erős maradt. Néhány éve a „World Values Survey” közvélemény-kutatás kimutatta, hogy sokkal többen vallják magukat valamely nemzet tagjának, mint világpolgárnak. Meghökkentő módon a nemzeti identitás a helyi identitást is felülmúlta az USA-ban, Európában, Indiában, Kínában és másutt. Az is tény, hogy a legmagasabb szintű képzettséggel rendelkezők és a magukat a felső osztályhoz sorolók asszociálják magukat leginkább a világgal. Nehéz ugyanakkor olyan demográfia szegmenst kiválasztani, amelyben a globális közösséghez való tartozás erősebb lenne, mint az országhoz fűződő.
Bármekkora volt is a közlekedési és a távközlési költségek csökkenése, a földrajzot ez mégsem tudta módosítani. A gazdasági, társadalmi és politikai aktivitás olyan preferenciák, szükségletek és történelmi utak köré csoportosul, amelyek nagyban változnak világszerte. A földrajzi távolság ma is nagyban meghatározza a gazdasági cserét. Még az internet sem lett oly mértékben határtalan, mint az kezdetben látszott: egy tanulmány kimutatta, hogy az amerikaiak inkább a földrajzilag közel található országok honlapjait látogatják, mint a távol lévőkét.
A baj mindezzel csupán ott van, hogy még mindig a nemzetállam hanyatlásáról szóló mítosz fogságában vagyunk. Ha bárki a nemzetállam újbóli megerősítéséről kezd beszélni, tiszteletre méltó emberek sokasága kezd menekülni valamilyen fedezék védelmébe, mintha csak valaki valamilyen járvány feltámasztását ajánlaná.
Azt is le kell szögezni, hogy a kötődések és az identitások földrajza nincs véglegesen rögzítve, sőt a történelem folyamán nagyban változott. Ez azt is jelenti, hogy nem kellene teljesen lebecsülni egy igazi, globális öntudat jövőbeni kifejlődésének valószínűségét, beleértve transznacionális politikai közösségek létrejöttét. A ma kihívásainak azonban nem lehet olyan intézményekkel megfelelni, amelyek (még) nem léteznek. Megoldásokért az embereknek egyelőre a nemzeti kormányaikhoz kell fordulniuk, mert ezek hordozzák a kollektív cselekedet legjobb reményét. A nemzetállam olyan relikvia, amelyet a francia forradalom hagyott ránk örökségül, mégis ez minden, amink jelenleg van.
Copyright: Project Syndicate, 2012.
www.project-syndicate.org
Dani Rodrik, a Harvard Egyetem professzora Dani Rodrik,A szerző a Harvard Egyetem professzora -->
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.