Finn EU-párti fordulat? - Csak időt nyert Brüsszel

A megkönnyebbülés alapja az a tény, hogy az elnökválasztás második fordulójában a meggyőző többség alapvetően EU-párti politikát hangoztató jelöltre voksolt, miközben ez utóbbi versenytársa sok esetben karakteresen EU-szkeptikus érvekkel élt. Mindez két szempontból is érdekes lehet. Közvetlenül Finnország vonatkozásában azért, mert a skandináv állam azon ritka kivételek egyike, amelyik még őrzi legkedvezőbb („három A-s”) besorolását a hitelminősítők mindegyikénél. (Valami, amit ma már olyan országok sem mondhatnak el, mint Franciaország és Ausztria).

Ennyiből Helsinki részvétele az euró konszolidálását, további válságok kivédését célzó uniós erőfeszítésekben az ország arányait meghaladó jelentőséggel bír. Márpedig éppen a közelmúltban nyilatkozott úgy az ország külügyminisztere – igaz, nem kormányzati, hanem magánvéleményt hangoztatva –, hogy a napokban véglegesített fiskális paktumot Finnországnak nem lenne szabad aláírnia, mert az úgymond alapvetően német érdekeket szolgál.

Véleményét a finn parlamentben a mérleg nyelveként visszatérően befolyással rendelkező Igaz Finnek pártja erőteljesen osztja – és alkalmasint mellettük még sokan mások is. És bár formálisan a – tervek szerint március 1-jén aláírandó – fiskális paktum életbelépéséhez nem szükséges valamennyi eurótag azonnali bekapcsolódása (tizenkét ország is elegendő lesz ehhez), Finnország kimaradását – említett kitüntetett helyzete miatt – biztosan érzékenyen reagálná le a piac.

Sauli Niinisto megválasztásával persze még nem módosultak a helsinki parlamentben (és így a kormányban) a legutóbbi választások nyomán kialakult erőviszonyok. De a fejlemény jelezheti a közhangulat olyan változását, ami nagyobb legitimációt, mozgásteret adhat az EU-pártiaknak. Az sem lebecsülendő tényező, hogy Franciaország mellett Finnország a másik tagállam, ahonnan az uniós csúcsokra nem a kormányfő, hanem az államfő utazik. Márpedig a csúcsokon a „főnökök” a lisszaboni szerződés óta minisztereik nélkül, „saját körben” üléseznek, mikor is az adott politikus személyes beállítottsága a korábbiaknál is nagyobb jelentőséggel bírhat.

Mindezek mellett azonban tágabb öszszefüggésekben is jelentőséggel bírhat az EU-szkeptikus hullám – akár csak szimbolikus – megtörése. A hajdani „buborékválságból” kinőtt pénzügyi, majd gazdasági, utóbb költségvetési, végül pedig monetáris és euróválsággal való folyamatos birkózás közben ugyanis sokakban él a félelem, hogy a válságok sorának még nincs vége, és a folyamat könnyen átnőhet a szélsőségeseket döntéshozási helyzetbe emelő általánosabb politikai válságba is. A konszolidációt célzó megszorító intézkedések óhatatlanul a megélhetési gondokra, a befelé fordulásra, nacionalista indulatok iránti fogékonyságra sarkallhatják a közvélemény nem csekély részét.

Ez viszont nemcsak, hogy gátjává válhat a kilátásba helyezett szorosabb „európai gazdasági kormányzásnak”, de hosszabb távon általában is az integrációs vívmányok aláásásához vezethet. Nem véletlen, hogy Peter Ludlow veterán brit EU-szakértő már tavaly arra intett, hogy az eurókonszolidáció útjában középtávon nem annyira a szegény déli, mint inkább a további áldozatvállalástól ódzkodó, szélsőséges belső hangulatkeltések túszaként vergődő északi országok állhatnak – és példaként elsőként Finnországot említette.

Ezért hát a megkönnyebbülés Niinisto győzelme miatt. Tudva persze, hogy ezzel csupán egy csatát, nem pedig magát a háborút nyerték meg a további integráció hívei. Vagy még inkább: megúszták a csatavesztés esetén biztosra vehető komplikációk bekövetkeztét. De egyelőre igazából csak időt nyertek, amelyet jó lenne hasznosan ki is használni. Ha még lehet.

Fóris György, a Bruxinfo EU-szakértője Fóris György -->