Már megint a görögök

Évek óta „öntik” Görögországba a pénzt, a helyzet mégis folyton romlik. Pedig Athén esetében jó ideje már a piaci spekuláció sem játszik, hiszen a görög papírokat már régen nem forgalmazzák. Az egyes hitelcsomagok előfeltételéül szabott görög parlamenti döntések is rendre megszületnek a bevállalt konszolidációs csomagok végrehajtására. És mégis: többnyire már az új csomag elfogadásakor tudni lehet, hogy az sem lesz elég.

Görögország esetében a különböző okok olyan kivételes elegye állt össze, amelyik semmi máshoz nem hasonlítható. Akad ország, ahol nagyon magas a deficit, de ott elviselhetőbb az adósságállomány. Másut ennek a fordítottja igaz. A görögöknél mindkettő egyszerre. Ráadásul görög földön eközben a kilábalási – GDP-előállítási – potenciál az átlagot mélyen alul múló. Ezt látva írtak elő Athénnak ambiciózus privatizációs programot: ha újat teremteni nem tud, hát adjon el a meglévőből.

De még ez sem megy, hiszen az eredetileg tervezett 50 milliárd eurós privatizációs bevételnek mindmáig töredéke folyt csak be. Ugyanazért, amiért továbbra sem megy az állandóan srófolt adók beszedése sem: mert az állami intézményrendszer sem működik. Az emberek kibújnak az adózás alól, a hatóságok képtelenek nyomukba eredni. Részben azért sem, mert „idejében” sok mindent kivált a korrupció. Volna aztán a konszolidációs erőfeszítéseknek még egy eleme, amely a példátlanul magas arányú köztisztviselői körön igyekszik spórolni. Részint ritkítva a számukat, részint szűkítve ellátmányukat.

De valahogy ez sem akar menni, az intézkedéseket csak részben – vagy sehogy sem – hajtják végre, miközben a görög utca lassan már polgárháborús képet ölt. Itt jön be egy további görög sajátosság, amelynek elemeiből szintén akadhat valamennyi másutt is, de ilyen mértékben sehol. A görög társadalmi modell elemzésére most nyilván nincs mód, csupán a felbőszült tömegek azon visszatérő panaszára utalhatunk, miszerint a teherviselés gazdasági-társadalmi mérlege talán sehol sem olyan egyenlőtlen, mint náluk.

Tény, hogy elgondolkodtató, ahogy a hetvenes évek katonai diktatúrájából kilábalt országban furcsa módon „véletlenül” szinte kizárólag csak az egymást váltó Papandreu- és a Karamanlisz-klánok újabb és újabb generációi adtak kormányfőket az országnak. Az egyik szocialista, a másik konzervatív színekben intézményesítette az őket támogató, finanszírozó kliens-rendszert, beleértve a nagytőkét is. Amelyet egyelőre a válság menedzselésének időszakában sem nagyon tudták-akarták – a görög „utca” szerint – érdemben megsarcolni. Mert a politikusok függenek tőlük, akik zsarolhatók (politikailag is, de gazdaságilag is, például azzal, hogy ez esetben a nagytőke végképp kivonul az országból).

Mit lehet tenni egy országgal, amelyik nem képes GDP-t termelni, nem tud hitelfelvétellel deficitet finanszírozni (mert már nem kap hitelt), de átmeneti hiánynöveléshez sem folyamodhat már (mert észszerű mértékben már nincs hová tovább növelni a deficitet)? Ahol az államapparátus nem működik, a munkahelyek leépítése azonban forradalmi hevületeket szül, mert a társadalmi igazságtalanságok elfojtott indulatait szabadítja fel. És amit csak úgy „ejteni” sem lehet, mert az Európai Unió tagországai – és más intézmények, például az Európai Központi Bank – sok tízmilliárd eurós nagyságrendben raktak már pénzt az országba, amelynek összezuhanása ennek elvesztését is jelentené.
Görögország fájdalmas talány mindenkinek. Végső csődje kevesek számára kétséges. Amit jelenleg belőni igyekszik mindenki, hogy ez olyan helyeztben következzen be, amikor a nem görögök veszteségei relatíve a legkisebbek lehetnek. Láthatóan még nem tartunk itt.

Fóris György, a Bruxinfo EU-szakértője Fóris György,A szerző a Bruxinfo EU-szakértője -->