Se lenyelni, se kiköpni

Az országos politika alakítói néha mintha szintén nem tudnának mit kezdeni ezzel a környékkel. A baj csak az, hogy az ő esetükben teljesen komolyan is kell venni, amit mondanak. A magyar politikában népszerű szokás vidékfejlesztési stratégiákban gondolkozni, ahogy terveket szövögetni Budapest fejlesztéséről is az. A kettő közt azonban elvész közel nyolcszázezer ember lakhelye. Az a gyűrű, amely már nem a főváros, nem is lehet minden kérdésben együtt kezelni Budapesttel, megvannak a saját falvainak és városainak speciális kapcsolatai és önálló kistérségei, de közlekedésben és gazdaságban mégis szervesen kapcsolódik a fővároshoz.

Nem Budapest, de nem is úgy vidék, mint mások – ez a probléma immár évtizedek óta jelent megoldhatatlan kihívást a döntéshozóknak, pártállástól függetlenül. Ami pedig újabban történik, az tökéletesen mutatja, hogy a központi szabályozást olyan emberek készítik, akik nem ezen a vidéken élnek. Itt van példának a járáshatárok megrajzolása: a térképen lehet, hogy egységesnek látszik az, amit Budapest környékéből csinálnak, a gyakorlatban viszont olyan településeket tesznek egybe, amelyek közt közvetlen közlekedés néhol nincs is. De még a térképi egység sincs meg mindenhol, a váci járás formáját például, amelyet majdnem kettévág a szentendrei, inkább egy absztrakt festményhez lehet hasonlítani, mintsem ésszerű tervezés eredményéhez.

A megoldás nem egyszerű. Túl sok érdek ütközik a települések közt, kemény kompromisszumok kellenek. De ezt nem lehetetlen elérni, csak épp meg kell hallgatni azokat, akik közvetlen közelről látják, hogyan élnek ezek a települések. Úgy viszont, ha nem a terepen, hanem az elvi síkon dolgozók keresnek megoldást, nagy eredmények alig fognak születni.