Tényleg pikkelnek ránk?

Mindenekelőtt szögezzük le, hogy a tényleges következményeket tekintve nagy valószínűséggel az egész történetben több a füst, mint a láng: a drámainak tűnő sok százmillió forintos forrásvesztés helyett legrosszabb esetben is csak néhány tucatnyi úszhat el, ha egyáltalán. Először is, mert most még februárt írunk, és a 2013. januári hatálybalépésig számtalan alkalom lehet és lesz is arra, hogy olyan kormányzati intézkedésekre kerüljön sor, amelyek eloszlathatják a brüsszeli aggályokat.

De ha mégis, akkor is látni kell, hogy a döntés tényleges olvasata szerint Magyarország 2013-ban, az akkorra megérő projektjei számára az adott évre rendelkezési keretből az elérhető száz százalék helyett csupán 71 százaléknyi forrást köthet majd le. Itt azonban rögtön feltűnik egy érdekesség: nemcsak a magyar, de az EU-átlagban sincs rá példa, hogy egy ország száz százalékban lekötné az az évi keretét. Többnyire kétharmad-háromnegyed körül mozog a tényleges hányad, Magyarország például legutóbb 75 százalék körül végzett. Innen nézve a gyakorlati forrásvesztés legfeljebb 4-5 százalékos lehet.

De a döntő az időtényező: az a lehetőség, hogy még bőven van alkalom korrigálni. Bizottsági részről bizonnyal sokan abban a hitben is adták áldásukat a döntésre, hogy az egészre végül úgy sem kerül majd sor. Cserébe most viszont pusztán retorika és „fegyelmező gesztusok” szintjén Brüsszelben még jól is jön a dolog. Van az egésznek egy figyelmeztető üzenete, hogy uniós részről mostantól komolyan gondolják a tagországokat ráncba szedni hivatott „hatos csomag” végrehaj(ta)tását.
Az persze aligha volna elfogadható, ha kizárólag ilyen „példamutatási” szándék állna a lépés mögött: Magyarország joggal kérhetné ki magának, hogy vele demonstráljanak.

A probléma az, hogy az ország sajnos okot is adott arra, hogy éppen őt vegyék elő. Mindenekelőtt: ma már senkinek nincs az unión belül oly régről elhúzódó strukturális túlzott költségvetési hiánya, mint nekünk. A körül lehet – és van is – vita, vajon a hiány csökkentését célzó aktuális kormányzati intézkedések menynyiben „egyszeriek”, és mennyiben tartós hatásúak, de hogy egy – meglehet, helyenként vitatott – ok az egész helyzet mögött van, az ténykérdés.

Persze legyünk realisták, nem segítenek az ügyben a további „környezeti feltételek” sem. Korábban szóltunk már arról, hogy a magyar politika ma több szempontból alkalmasint szálka lehet sokak szemében. Kezdve a (kompromisszum- és konszenzuskereső) uniós működési kultúrától helyenként eltérő, a kétharmad talaján keresztülhajtott törvénygyártással, folytatva a némelyek szemében kétségeket felvető egyes magyarországi törvények, intézkedések irányával, tartalmával, el egészen a sok esetben konkrét tagtársérdekeket sértő rendkívüli intézkedésekig (különadók stb). Kétségtelen, hogy ezek sem segítették, hogy kizárólag jóindulattal tekintsen mindenki az országra.

A bizottsági javaslat mindenesetre megszületett. Amelynek kapcsán végül egy záró megjegyzés: hosszabb távon és az uniós partnerekkel, intézményekkel való együttműködés szempontjából borítékolhatóan nem lenne hasznos befektetés, ha Magyarország esetleg megpróbálna egy blokkoló kisebbséget összehozni a pénzügyminiszterek tanácsában a bizottsági javaslat megállítására. Már a szándék is rossz vért szülhet, ezzel ugyanis Magyarország nagyon sokak szemében óhatatlanul úgy tűnik majd fel, mint aki gyengíteni próbálja az eredetileg – elnökségként – éppen általa szorgalmazott „hatos csomag” gyakorlati alkalmazását. Ha pedig tényleg összejön a blokkolás, azzal alkalmasint valóban gyengülne a fiskális fegyelem kikényszerítésére még csak most elindított csomag. Ami hosszabb távon senkinek sem lehet érdeke.

Fóris György, a Bruxinfo EU-szakértője-->