Kapuzárási pánik

 Ha azonban hozzátesszük, hogy 2005-ben hoszszas alkudozás után – akkori árfolyamon – mintegy 8000 milliárd forintnak megfelelő összeget harcolt ki a kormány, és hogy az ennek lehívásához szükséges projektekről jövő év végéig dönteni kellene, mindjárt nem tűnik olyan pörgősnek az ÚSZT számlálója. Nem kérdés, szükség van-e erre a pénzre, ahogy az sem, politikai szempontból is sikert ér el az a kormányzat, amelyik megfelelő hátteret, segítséget nyújt a források lehívásához. Ennek ellenére az elmúlt időszak nem erről, sokkal inkább a Brüsszellel szembeni szabadságharcról szólt Magyarországon. Hogy ez politikailag mennyire kifizetődő, majd kiderül a következő választások idején; hogy gazdaságilag mi értelme van, arra könnyebb válaszolni: az égvilágon semmi.

Persze furcsa hangzavart idézne elő, ha ugyanolyan hangosan hirdetnék azt, hogy Magyarország a saját útját járja és azt, hogy ezt részben az uniós pénzből betömött kátyúk felett teszi. De azt is nehéz megmagyarázni, a kormánynak miért az utolsó pillanatban lesz igazán sürgős felgyorsítani a pályázati, kifizetési folyamatot, amikor az elődje idején tapasztalt lassúságot már számtalanszor bírálta.

A gyorsítással kapcsolatos híreket mindezek ellenére csak üdvözölni lehet, ám ennyi nyilván nem lesz elég ahhoz, hogy 2013, vagyis az uniós költségvetési ciklus végére minden strukturális forrást a kezünkben tudhassunk. A pályázati kedv felélesztéséhez saját forrásra is szükség lenne, ám amíg a cégek az elvárt bérkompenzáció terheit nyögik, sőt, az állami támogatások – így a nemzeti részfinanszírozással kifizetett strukturális források – felhasználásához a bérkiegészítés egyenesen elvárt, addig aligha lehet a pályázói kedv hirtelen feléledésére számítani.