Sikertelen bolt Cameronnal - Mitől félt Barroso?

A hír szerint az Európai Bizottság elnöke kész lett volna átszervezni a testületben a munkát, és az egységes piac (köztük a pénzpiac) szabályozásáért felelős Michel Barnier átadta volna tisztét egy brit nemzetiségű biztosnak, míg ő átvette volna Lady Ashtontól az európai külkapcsolatok felügyeletét. Maga Catherine Ashton kivált volna a testületből, módot adva David Cameronnak, hogy új biztost jelöljön Barnier helyére. Az átszervezés sokaknak tetszett volna, mindenekelőtt persze magának a londoni Citynek, ahol Barnier több reformtervezete is vörös posztó sokak szemében.

Vélhetően kapóra jött volna Barnier-nak is, aki külügyminiszteri előéletéből adódóan mindig is szívesen állt volna az európai külügyek élére. A The Financial Times még azt is tudni véli, hogy informálisan magát Ashtont is megkérdezték a dologról, aki állítólag kész lett volna önként távozni, ha létrejön az egyezség. (Hivatalosan az Ashton-iroda is cáfol.) Aztán Cameronnak az egész mégsem kellett, inkább saját „City-mentő” kívánságlistájával érkezett a decemberi EU-csúcsra, lényegében ettől téve függővé azt, hogy a brit kormány tudomásul vegye, ha a tagországok többsége uniós keretek között fiskális paktumot akar kreálni. Mivel azonban e lista nem kellett senkinek, a sarkos brit elutasítás is véglegessé vált.

A történetben több meghökkentő elem is van. Mindenekelőtt az, hogy a britek megnyerése érdekében Barroso láthatóan még arra is kész lett volna, hogy beáldozza az addig zászlóshajóként kezelt pénzpiaci szabályozási projektet. Mert az nyilvánvaló, hogy Barnier esetleges brit utóda alaposan felvizezte volna az ambiciózus csomagot. Mindez sokat elárul arról, mennyire aggasztónak vélték Brüsszelben a kategorikus brit kívül maradás veszélyét. „Egyes tagállamok igen, de a Barroso vezette bizottság sohasem pártolta a sokak szerint »nem jó európai« britek leválasztását az európai folyamatokról” – jegyezte meg erről egy brüsszeli forrás. Mások tudni vélik, hogy a britek „elvesztésénél” és egy esetleges európai uniós szakadásnál is jobban zavarta a bizottság elnökét a paktum EU-alapszerződésen – és így sok tekintetben EU-intézményeken – kívülre szorulása.

„Barroso attól félt, hogy ha a paktum végrehajtása formálisan uniós kereteken kívül történik, akkor a bizottság sem rúghat majd labdába” – mutatott rá egy másik brüsszeli bennfentes. Nem kevéssé sokat mondó David Cameron elzárkózása. Pedig tudnia kellett, hogy egy a csúcs éjszakáján előhúzott lista, amely a brit érdekek alapján az addigi közösségi vívmányok egy fontos szeletén – az egységes piac többségi szavazáson alapuló szabályozásán – akar rést ütni, aligha kap egyhangú támogatást. (Egyhangú elutasítást kapott…) A brit „pénzpiaci biztos” viszont valami konkrét dolog lehetett volna, több ponton is jó eséllyel a „kívánságlistához” hasonló következményeket eredményezve.

Tény, hogy kockázati tényező is akadt: az Európai Parlament esetleg megfúrhatta volna a dolgot. (Ashton személyében az EP nyomására került „baloldali” politikus kezébe a külpolitikai főképviselői poszt.) De még valószínűbb, hogy Cameron, aki akkoriban vészelte át a konzervatív képviselők több mint százfős csoportjának – EU-tagságot is megkérdőjelező – szervezkedését, mindennél fontosabbnak érezte, hogy hazafelé egyértelmű legyen az üzenet: bármilyen további integráció brit elvetése. Barroso végül (egyelőre?) megúszta, hogy az Európai Bizottság kimaradjon a paktumból. A cameroni eltökéltség viszont arra int, hogy az Európai Unióhoz kötődő szálak brit lazításának a szándéka valóban mélyen gyökerezik ma Londonban – és ez a törekvés messzire vezethet még.