A hipnotizált társadalom

Miközben mind a jobboldali, mind a balliberális tábor vezető figurái nagy hatásfokkal hipnotizálják saját táborukat az IMF–EU-hiteltárgyalások körüli huzavona vélt hátterét illetően, a valóságról folytatott tárgyilagos vita egyre inkább ellehetetlenül. Ami a konzervatív oldalt illeti, alapnarratívájuk viszonylag egyszerű: Magyarországot nemzetközi pénzügyi-politikai körök támadták meg hazai cinkosaik segítségével azzal a céllal, hogy átvegyék az ország felett a gazdasági-politikai hatalmat. Ez az elmélet a saját rendszerén belül logikus, ráadásul olyan interpretációs sémát kínál, amellyel könnyű azonosulni. Nem csoda, hogy az elmúlt hónapok békemenetei során több százezren álltak be mögé, valószínűleg valódi hazaszeretettől vezérelve.

Ez a narratíva azonban csak egy bizonyos szintig állja ki a próbát a valósággal – ami utána van, az már a szürkezóna: sóhajok, árnyékok, homály. Csak két példát említve: a Békemenet egyik szervezője úgy véli, hogy egy „körül nem írható gazdasági, pénzügyi hatalom” próbálja megnyirbálni Magyarország szabadságjogait – részletekbe már nem bocsátkozott. Vajon miért nem lehet körülírni ezt a hatalmat? Nem szabad? Vagy nincs róla elég információ? Akkor honnan lehet tudni, hogy egyáltalán létezik? Tehát van egy „közelebbről körül nem írható”, de nagyon is a racionális térben létező hatalom, amelyről tudnak is valamit, de igazából mégsem tudnak róla sokat. Ha pedig csak annyit mondanak róla, hogy egy évszázadokra visszanyúló balliberális összeesküvésről van szó, az ellenségképnek elég – többnek viszont aligha.

Kérdéseket vet fel az Országgyűlés elnökének a Le Monde-ban közölt interjúja is, amelyben úgy fogalmazott: „más játszik velünk, egyrészt azért, hogy megalázzon”. Ki az a más? És miért akarná Magyarországot megalázni? Egy pénzügyi befektetőnek tökéletesen elég, ha degeszre keresi magát az országon – miért akarná azt még földbe is döngölni erkölcsileg?

Persze ugyanígy megvan a sara a balliberális oldalnak is, amely egy az egyben a kormány nyakába varrja a hiteltárgyalások befagyását, és mind Brüsszelt, mind az IMF-t mintaszerű intézményeknek állítja be. Vajon ők miért nem beszélnek – vagy csak alig – a kényesebb témákról? Arról, hogy a valutaalap dogmatikus programjaival társadalmi szinten olykor többet ártott, mint használt – ahogy ezt a Nobel-díjas közgazdász, Joseph Stiglitz levezette A globalizáció és visszásságai című könyvében –, és ezért érthető, ha fenntartásokkal kezelik közeledtét.

Ez az oldal általában azt sem feszegeti, hogy miért ragaszkodik az IMF körömszakadtáig a privatizációhoz – annak ellenére, hogy az csak egyszeri bevételt jelent, ráadásul sok esetben gyorsított, áron aluli eladásokhoz, lényegét tekintve az állami vagyon elherdálásához vezet. Arról sem esik sok szó, hogy miért hagyja figyelmen kívül a valutaalap azt a közgazdasági tényt, miszerint az „állam mindig rossz tulajdonos” tétel már megdőlt, és országtól, iparágtól, adott történelmi helyzettől függ, hogy érdemes-e meghagyni egy céget állami kezelésben vagy sem.

Mindkét oldalon megválaszolatlan kérdések sorakoznak, amelyeket talán éppen azért nem tesznek fel az adott tábor kulcsemberei, mert a válaszok nem illenének az általuk projektált virtuális valóságba, így fennállna a veszély, hogy követőik felébrednének. Ez pedig nem érdeke a hatalommal bíróknak semelyik oldalon sem, hiszen egy ébredőfélben lévő embert már nem lehet irányítani – így saját politikai célokra sem lehet felhasználni.
Hosszú távon azonban mindegyik garnitúra maga alatt vágja a fát, a következmények ugyanis az egész országot terhelik. És minél később jön vissza a társadalom a hipnózisból, annál fájdalmasabb lesz a szembesülés a szuggeráltnál sokkal összetettebb valósággal, és annál nagyobb árat kell majd fizetni a „vakság” idején elkövetett tettekért – vagy éppen azok elmulasztásáért.