A második legjobb lehetőség választásának veszélyei

Az egyik ügy az elhúzódó európai adósságválság, a másik a Világbank következő elnökének a megválasztása. Még nem túl késő, hogy az érintettek irányt változtassanak, ehhez azonban arra lenne szükség, hogy az Egyesült Államok kormánya és Európa ellenálljon a rossz szokásainak, a feljövő országok pedig ragaszkodjanak határozottan néhány új keletű kezdeményezéshez.

Az utóbbi napokban Nicolas Sarkozy francia elnök és Mario Draghi, az Európai Központi Bank elnöke kijelentette, hogy az euróövezet válságának legrosszabbján túl vagyunk. Francois Baroin francia pénzügyminiszter ennél is továbbment, amikor kijelentette, hogy „Európa megtette a magáét, most másokon van a sor”. Ezeknek a nyilatkozatoknak nem kellene meglepetést okozniuk, mert az elhúzódó zavarok után az euróövezet most viszonylagos nyugalomba jutott. A technokrata olasz miniszterelnök, Mario Monti bátor reformlépései nyomán elhárult annak veszélye, hogy a görög földindulás hatása más európai országokat – sokkal nagyobbakat és nehezebben megmenthetőket – is fizetésképtelenségbe taszítson. Az európai belső pénzügyi tűzfal megerősítése nemrég pozitív hatást fejtett ki a piacok hangulatára.

Legyenek azonban bármennyire fontosak ezek a lépések, a legutóbbi idők nyugalma inkább csak időnyerésnek látszik. December óta az EKB két alkalommal hajtott végre hosszabb távra szóló refinanszírozási műveletet, amelyek keretében egyszázalékos kamat mellett nyújtott három évre szóló hiteleket a bankoknak. Utóbbiak így időt nyertek tőkéjük növeléséhez és az eszközállományuk minőségének javításához. Emellett néhány kormány a finanszírozási költségeit is csökkenteni tudta ezáltal. Amit viszont ezzel nem lehet megoldani – és aminek kezelésére nem is volt szánva –, az Európa kettős problémája: a túl gyenge növekedés és a túl sok adósság. Ha Európa nem ügyel eléggé, akkor beleeshet abba a csapdába, hogy a problémáiért a felelősséget másra hárítja. Ilyen kísértés tükröződik abban, ahogyan nyomást fejtenek ki a Nemzetközi Valutaalap forrásainak megemeléséért, amelyből a legnagyobb részt a feltörekvő országoknak kellene állniuk.

A világ többi részének ellensúlyoznia kellene az Európa elkényelmesedéséből adódó kockázatokat, és ebben az Egyesült Államoknak kellene vezető szerepet játszani. Ebben azonban az amerikai kormánytisztviselők többé nem érdekeltek, mert szükségük van arra, hogy ebben a hónapban megnyerjék az EU támogatását egy újabb második legjobb megoldáshoz, azaz fogadják el az amerikai jelölt, Jim Yong Kim kinevezését a Világbank élére. Fennállásának közel 70 éve alatt most fordul elő első ízben, hogy az intézmény kormányzótanácsa két nem amerikai jelölt személyét is fontolgatja: az egyik a kolumbiai José Antonio Ocampo, a másik a nigériai Ngozi Okonjo-Iweala. E két jól felkészült személy jelölése az első fontos lépés lehet ama feudalisztikus gyakorlat felszámolásában, amely szerint eddig a Világbank elnökének kiválasztásában a nemzeti hovatartozás volt a döntő kritérium (csakúgy, mint az IMF-vezérigazgató kinevezésében, ami az európaiak előjoga).

Arról egyetértés alakult ki, hogy a Világbank saját ismérvei alapján a széles körben méltatott Okonjo-Iweala fölötte áll a másik kettőnek. Az ő kinevezése hatást gyakorolhatna más fontos kezdeményezésekre, beleértve a korrupció elleni harcot, az érdemelvűség megerősítését és a nemek közötti egyenlőség előmozdítását. Gyanítom, hogy lelkük mélyén az USA kormánytisztviselői is tudják, hogy Kim – aki egyébként kellően inspirált személy – nem a legjobb jelölt. Mivel azonban ragaszkodnak a nemzeti hovatartozás szerinti jogosultság érvényesítéséhez, nem a legjobb jelöltre szavaznak majd. Az európaiak eközben boldogan tartják a szájukat, annak fejében, hogy tavaly az ő jelöltjük, Christine Lagarde lehetett az IMF vezetője.

Az adott helyzetben a feltörekvő államokra hárul annak a felelőssége, hogy ne eshessen egyszerre két ügyben is csak a második legjobb változatra a választás. Először is, induljanak ki abból, hogy jelentős összegű pénzügyi erőforrások átengedését várják el tőlük, ezért elhalaszthatnák az IMF alapjainak megerősítését mindaddig, amíg az euróövezet nem tesz többet a tagállamok gazdaságpolitikájának javításáért, a pénzügyi tűzfalak megerősítéséért és a fiskális harmonizáció előmozdításáért. Másodszor, megkérhetik Ocampot, hogy álljon félre Okonjo-Iweala javára, mert ezzel egyesíthetnék szavazataikat. Végezetül, nyomást gyakorolhatnak a nyugati ellenlábasaikra azzal, hogy fenntartják egy alternatív, déli fejlesztési bank létrehozatalára irányuló törekvés lendületét.

A globális tanácskozásokat befolyásoló reálpolitikai megfontolások gyakorta vezetnek oda, hogy a második legjobb variánst célzó kompromisszumok jönnek létre, mert ezekkel még mindig el lehet kerüli a tétlenséggel járó veszteségeket. Ezzel szemben az e havi washingtoni tanácskozáson a ténylegesen legjobb választás mellett kellene kiállni. Ez csak akkor következhet be, ha a feltörekvő államok jól játsszák ki a kezükben lévő lapokat, és ha Európa, illetve az USA azt teszik, ami megfelel mind a maguk, mind a globális gazdaság tényleges, hosszú távú érdekeinek.
Copyright: Project Syndicate, 2012 www.project-syndicate.org

Mohamed A. El-Erian, A szerző a PIMCO cég elnök vezérigazgatója és befektetési társigazgatója-->