A válság következő arca

A héten közzétett 10,8 százalékos munkanélküliségi adat az euró történetében az eddigi legnagyobb, és érthető módon aggodalmat kelt. Még akkor is, ha persze – átlagról lévén szó – a szórás alkalmasint jelentős is lehet e szám mögött: az 5,7 százalékra csökkent német mutatótól a fiatalok körében ennek éppen tízszeresét elérő spanyol adatokig. A nagyobbik gond a dolog üzenetével van, hiszen beszűkülő gazdasági tevékenységre utal, és még inkább: a vele együtt járó társadalmi feszültség növekedésével. Hiszen akkor kerül sor az utóbbira, amikor amúgy is naponta meg kell (meg kellene) küzdeni a tágabb közvélemény támogatásáért az euró stabilizálását célzó intézkedésekhez.

Ami a meglepő, az a mindezt látszólag követő meglepődés. Úgy tűnik, az elmúlt évek eurómentő akciói kezdték elfeledtetni, hogy a közös pénz működtetésében fellelt rendszerhibák csupán kísérőjelenségei a korábban kezdődött és akkoriban sokszor a húszas évekéhez hasonlított válságnak. Csak emlékeztetőül: a 2008-as „buborékválság” kezdetben csupán banki, pénzügyi krízisnek tűnt, hogy aztán hamar világossá váljon, a banki hitelek befagyása néhány hónapon belül ellehetetlenítheti a teljes gazdaságot is. A felismeréstől az intézkedésig viszonylag rövid út vezetett. Az Egyesült Államok kormánya már 2008-ban, a leköszönő Bush-kormány idején sok százmilliárd dolláros tőkeinjekciót pumpált a gazdaságba, és néhány hónapon belül az Európai Unió is követte a példáját a maga 200 milliárdos „gazdaságélénkítő csomagjával”. Az akció funkciója világos volt: kiváltani a befagyott banki hitelezést, működésben tartani az e nélkül rövid időn belül kiszáradásra ítélt gazdasági masinériát. Nem utolsósorban, elejét véve ezzel is annak, hogy – megint utalhatunk a riasztó húszas évekbeli példára – a termelés leállásával hirtelen milliós nagyságrendekkel nőjön az állástalanok tábora.

A lépés akkor logikus volt, de már akkor tudni lehetett, hogy foglalkoztatási oldalon mindez csak halasztást jelenthetett, nem pedig végleges megoldást. A közpénzekből, illetve az erre a célra felvett pénzpiaci hitelekből finanszírozott tetemes tőkeinjekció pillanatok alatt egekbe repítette a legtöbb helyen az államadósságot és/vagy a költségvetési hiányt. Az előző években még nagyítóval vizsgáltak minden kormányt, amelyiknél a deficit a GDP 3 százaléka fölé ugrott. Most egyik napról a másikra a 6-8-10 százalék sem volt ritka, amelyet átmenetileg a közmegegyezés tolerált. Ami persze nem volt fenntartható, tehát hamarosan meg kellett kezdeni a drasztikus visszavágását. És voltaképpen ez tart ma is.

Csakhogy a költségvetési oldalon tett kényszerű visszavágás óhatatlanul gazdasági lassulással, beszűküléssel, átmeneti (?) munkahelyvesztéssel is jár. Ez utóbbi várható eljövetelét már évek óta jövendölték sokan, nem utolsósorban Brüsszelben is. Mivel azonban időben egy kissé jobban elhúzódva került rá sor, az éberség is lankadt egy kissé, míg az idei évkezdet a mutatók megugrásával hirtelen a „még ez is” érzetét keltette sokakban. Pedig ez nem valami más. A foglalkoztatási krízis ugyanaz a válság, mint amely 2008-ban indult, és amelyre számítani lehetett. Az is borítékolható már most, hogy ha a politika nem tud kezelésére hathatós gyógyírt, akkor elkerülhetetlen lesz a következő – általánosabb társadalmi, politikai – válságok szakaszának a bekövetkezte is. Márpedig a foglalkoztatás kezelésére nem elegendő új pénzeket önteni a veszélyeztetett területekre (amúgy sem lenne rá forrás). Most foglalkoztatást is javító, tovább már tényleg nem halasztható strukturális reformok, no meg a növekedést is támogató intézkedések kellenek. Ha ugyan már nem késő.

Fóris György, A szerző a BruxInfo EU-szakértője-->