Átláthatóbb működést a követelésvásárlási piacon

A továbblépéshez a követelésvásárlói és a megbízói oldal számára egyaránt az átláthatóság jelenti a kulcsot. Ez az áttekinthetőség járulhat hozzá ahhoz, hogy az egyre növekvő követelésállománnyal rendelkező pénzintézetek, közszolgáltatók, távközlési társaságok megalapozott döntést hozhassanak arról, milyen utat járjanak a kifizetetlen lakossági követelések érvényesítése kapcsán. Mivel a nagy lakossági ügyfélkörrel rendelkező vállalatok fő tevékenysége nem az igénybe vett szolgáltatásokért járó díjak behajtása, ezen iparágak szereplői egymás után lépnek piacra értékesíteni kívánt állományaikkal. Mindaddig azonban, amíg nem látható világosan, miért éri meg pénzügyileg jobban egy adott, már minősített állomány eladása a belső kezelésnél, vagy esetleg milyen kockázatokkal jár a külső partner bevonása, az értékesítői oldal kevésbé bátor e téren. Pedig a követelésállomány professzionális rendezése direkt vagy indirekt módon az engedményezők és a teljes ügyfélkör érdeke is egyben.

Mitől is tartanak a cégek? Például, attól, hogy alacsonyabb áron adják el az állományt, mint annak tényleges értéke. Vagy felmerülhet, hogy a követelést megvásárló cég felelősen jár-e majd el, nem lehetetleníti-e el fellépésével a hosszú távú ügyfélkapcsolatot a tartozás rendezése során. Bár a pozitív hazai tapasztalatok egyre gyűlnek, érdemes lenne szakmai konszenzus alapján néhány olyan alapelvet rögzíteni és mutatószámot meghatározni – ha tetszik felfedni –, amely mindkét fél tisztánlátását elősegíthetné.

Mára a pénzintézeti szektor 90 napon túl tartozó ügyfélállományának nagysága 1000 milliárd forintra növekedve a teljes hitelállomány 13 százalékára rúg. Ennek az állománynak jelentős részét ingatlanfedezettel biztosított hitelek alkotják, amelynek nagy tömegben történő eladására eddig nem került sor, és ez lehet a követelésvásárlási piac következő, kitörés előtt álló területe. A közüzemi szektor 90 napon túli lejárt követelésállományáról ugyan nem rendelkezünk ennyire pontos számadatokkal, de az bizonyos, hogy a lejárt tartozások itt is folyamatosan emelkednek, 2011 végén a közüzemi állomány nagyságrendje 80-120 milliárd forintra volt tehető. E szektorban a követelésértékesítési rendszer működése még nem annyira kiforrott, mint a banki szektoré, de a nagy regionális szolgáltatók már megjelentek minősített kinnlevőség-állományaikkal. A távközlési piac lejárt követelésportfóliói is egyre nagyobb volumenben kerülnek piacra, de ezek behajthatósága talán a legnehézkesebb.

A különböző szektorok közös vonása, hogy mindig a cégek egyedi üzletpolitikája alapján dől el, hogy az állományokat mikor és milyen módon értékesítik. Amikor azonban már nem éri meg a belső folyamatokkal történő további ügykezelés, a követelésértékesítés valós megoldást jelenthet számukra.

Egyfajta garanciát a szabályozás is biztosít a követelésvásárlói szektorban, hiszen követelés csak a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletének engedélyével rendelkező pénzügyi intézmény számára értékesíthető. Ez azonban önmagában egyre kevésbé elegendő az eladók bizalmának megnyeréséhez.

A követelésértékesítés átláthatóságának egyik sarkalatos problémája, hogy az eladók a minősített állományok adatairól néhány alapparaméteren kívül nem adnak további információt egy csomag meghirdetésekor. Mindez annak ellenére jellemző, hogy az engedményező a részletesebb adatok szolgáltatásával a számára is fontos árazást kedvező irányba befolyásolhatná.

A hatékony megoldás felé való elmozdulást erősítené az is, ha a követelésvásárló cégek átláthatóbban működnének, több információt adnának a behajtási eredményességről és az értékesített állományok megtérülési mutatóiról. Mely adatokra lenne érdemes koncentrálni? A vásárolt állományok szektoronként megbontott éves megtérülési mutatói, a behajtásukra elköltött jogi és egyéb költségek alakulása és az alkalmazott értékvesztési politika olyan mutatók lehetnének, melyek bővebb és érthetőbb képet adhatnának az eladók számára is. Kérdés, hogy meddig lehet elmenni e téren, hiszen a szereplők ezeket az adatokat bizalmasan kezelik, hiszen ezekből következtetéseket lehet levonni az egyes engedményezőktől történt vásárlások eredményességére, végső soron a követelésvásárló cég működésének hatékonyságára vonatkozóan is. Ugyanakkor ez a visszacsatolás egy hosszú távú együttműködés keretei között mind az eladó, mind pedig a vásárló számára fontos értéket képviselhetne.

Minél több információ érhető el az értékesített állomány megtérülési adatairól, az adott éves vásárlásokon realizált megtérülésekről, annál magabiztosabban értékesíthetnének a bankok, közüzemek és a távközlési cégek, hiszen könnyebben elfogadtathatóvá válna az eladott állományokért kapott azonnali ellenérték – szemben az évekig elhúzódó, akár jelentős jogi költségráfordítással is járó belső kezeléssel.