Mi a magyar gazdaság legnagyobb gondja?

Bár már 2012 második negyedévét írjuk, a magyar gazdaságpolitika fő kérdései ugyanúgy a költségvetési stabilizációs lépések körül forognak, mint a 2006-os választások óta lényegében bármikor. Legfeljebb az a különbség, hogy a pénzpiacok által elvárt kiigazító lépések ezúttal politikai-jogi támaszt is kapnak: amennyiben döntéseink nem lesznek eléggé meggyőzők, úgy a Magyarországnak járó európai kohéziós támogatásokat is felfüggeszthetik. Ennek az a következménye, hogy a magyar kormányzatnak az idei és a jövő évi államháztartási folyamatoknál nem csupán a hiány mértékében, hanem az ahhoz szükséges konkrét lépésekben is szorosan egyeztetnie kell a nemzetközi intézményekkel.

Az Európai Bizottsággal mindenképp, de valószínű, hogy a Nemzetközi Valutaalappal is – a nehézkesnek tűnő tárgyalási folyamatok ellenére ugyanis ma is az a legvalószínűbb forgatókönyv, hogy végül megkötjük az IMF-fel a hitelmegállapodást. Le kell szögeznünk: egy ilyen egyezmény elmaradása nem amiatt jelentene extrém kockázatot a magyar gazdasági folyamatokra nézve, mert az állam finanszírozási szükséglete rövid távon ne lenne biztosítható. Valószínű, hogy lényegesen magasabb kamatok mellett ugyan, de az idei év államháztartási pénzügyei még vélhetően menedzselhetők lennének. A megállapodás hiánya viszont egyértelmű negatív üzenetet hordozna – nem csupán az európai és általában a nemzetközi politikai világ, de a pénz- és tőkepiaci befektetők felé is.

Meglehet, többek számára népszerű ötlet a török forgatókönyv gondolatával kacérkodni. Vagyis puhatolózni, tárgyalási készségünket bizonygatni, ímmel-ámmal még tárgyalni is a Nemzetközi Valutaalappal, aztán végül kihátrálni és nem kötni megállapodást éppen arra hivatkozva, hogy Magyarország közvetlenül a piacokról is képes finanszírozni a szükségleteit. Így elkerülhető lenne a kormányzati gazdaságpolitikai koncepció revíziója. Ez az út azonban számunkra ma aligha járható. Részben azért, mert ma szigorúbb a nemzetközi pénzpiaci környezet, ráadásul EU-tagállamként a magyar gazdaságpolitika szabadságfoka eleve kisebb, mint Törökországé. A fő különbség azonban a két ország növekedési potenciáljában van: bár a különböző válságjelenségek a török gazdaságot sem kerülik el, Törökország évek óta jellemzően dinamikus lakossági fogyasztással, élénk beruházási aktivitással számolhat. Ezt a hosszú távú trendet az időről időre szükségessé váló egyensúlyi korrekciók átmenetileg ugyan megakasztják, az élénk belső piaci keresletre támaszkodó növekedés fő tendenciája azonban nem törik meg.
Márpedig éppen ez az a jellemvonás, amely teljes mértékben hiányzik a jelenlegi magyar gazdaságból. Miközben a kormányzati gazdaságpolitika érzékelhetően a hazai vállalkozások és a fogyasztás dinamikájának megőrzésére törekszik, a belföldi felhasználás már tavaly is esett 0,5 százalékkal, és valószínűnek látszik, hogy az idén további 1-2 százalékkal csökken. Minden jel arra utal, hogy a lakosság fogyasztási kiadásai és a beruházások is visszaesnek – a jó esetben stagnálás körüli GDP-t ismét csak az exportszektor biztosítja.

Az alapkérdés tehát változatlan: hogyan növelhető fenntarthatóan a belső piaci kereslet? A jelek szerint erre az elmúlt évek válaszkísérlete nem bizonyult megfelelőnek. Az egyszeri stabilizációs lépések (a magán-nyugdíjpénztári bevételek államosítása és szektorális válságadók kivetése) és az „egykulcsos” adórendszer kombinációja után úgy tűnik, a kormányzat a hagyományos korrekciós lépésekre is rászorul. Persze, ha ezt sikerül hitelesen végrehajtani, akkor az országkockázati felárak lemorzsolódása végre megtörheti a növekedés bizalmi korlátait, így alacsonyabb kamatszint, stabilabb árfolyamok és élénkebb hitelezés mellett 2013-ban végre élénkülhetne a magyar belső kereslet is.