Szolgáltat vagy büntet?

Kérem az olvasót, ne legyintsen, ne hagyjon fel e cikk olvasásával azt követően, hogy kiderült, annak tárgya egy az ügyvédi kart ért méltánytalan intézkedés. A cégtörvény (2006. évi V. törvény) ez év március elsején hatályba lépett módosítása ugyanis nem csupán néhány ezer ügyvéd számára jelent gondot. A törvényhozó döntése – számos, az elmúlt két évben elfogadott jogszabályhoz hasonlóan – tünetértékű, alkalmas az állam szerepéről vallott kormányzati felfogás buktatóinak szemléltetésére.

Az Országgyűlés tavaly decemberben szavazott a 2011. évi CXCVII. törvényről, amely lényegében felszámolta az egyszerűsített (az iratok bírósághoz érkezésétől számított egy munkaórán belül megvalósuló) cégalapítás lehetőségét. A módosítást megelőzően az állam a társaság alapítói számára garantálta, hogy amennyiben a jogszabály mellékleteként közreadott társaságiszerződés-mintát veszik igénybe, úgy az ügyvéd (közjegyző) által ellenőrzött és elektronikus úton továbbított iratokról a cégbíróság késedelem nélkül határoz. Az esetleges technikai pontatlanságoktól eltekintve (rosszul töltik ki az e-nyomtatványt) a társaság sikeres bejegyzése nem kerülhetett veszélybe.

Az új megközelítés szerint azonban a cégbíróság határidejét megszakítja az adóhatóság előzetes vizsgálódásának időszaka. A Nemzeti Adó- és Vámhivatal minimum egy, de akár nyolc munkanapon át is ellenőrizheti, hogy a cégalapítókat és a társaság tisztségviselőit terheli-e adótartozás létező vagy már megszűnt vállalkozásaikhoz kapcsolódóan. Az immár csak papíron „egyórás” cégeljárás azt követően folytatódhat, ha bebizonyosodik, hogy a tagok és ügyvezetők üzleti előéletükben maradéktalanul eleget tettek az állammal szemben fennálló fizetési kötelezettségüknek. Ha vita támad, az ebből eredő veszteség a piaci szereplőket sújtja, mivel a cég regisztrációját akár többéves pereskedés késleltetheti. Tudom, vannak, akik úgy gondolják, hogy az állami követelések behajtása bárminél, még az ésszerű, kiszámítható cégalapítás biztosításánál is előbbre való. Számukra az sem okoz gondot, hogy az állam nem biztosít hasonló lehetőséget az új céget alapító adósok azon hitelezőinek, akik a magántulajdonukat kockázatják az üzleti forgalomban.

A módosítás azonban nem csupán amiatt kedvezőtlen, mert az adóhatóságot a társaságalapítások meghatározó szereplőjévé teszi. A törvény az ügyfél képviseletében eljáró jogi képviselőkkel sem bánik „kesztyűs kézzel”. A cégbíróság immár „50 000 forinttól 900 000 forintig terjedő pénzbírsággal sújtja” az ügyvédet, ha a benyújtott okiratok nem felelnek meg a jogszabályi rendelkezéseknek. A piacgazdaság elvein iskolázott üzletember csodálkozva észleli, hogy az állam elvonta tőle az ügyvédi munka értékelésének jogát. Idáig, ha a jogi képviselő szakmai hibát vétett, és emiatt meghiúsult például az új vállalkozás terv szerinti regisztrációja, a megbízó határozhatott az ügyvédi munkadíj kifizetésének megtagadásáról vagy a megbízás visszavonásáról. Az állam feladata „kapitalista” megközelítésben nem a jogi képviselő munkájának kéretlen, ám szigorú szankcionálása, hanem annak a biztosítása, hogy a bíróság szolgáltatása gyors és hatósági meglepetésektől mentes legyen. (Az új szabályok alkalmazása, amellett, hogy lassítja a bejegyzési procedúrát, mindezt drágábban, megemelt összegű illeték ellenében teszi.)

Kétségkívül nehéz a törvényhozónak a magánjogi kapcsolatokba való beavatkozására elfogadható magyarázatot találni. Lehet, hogy azoknak van igazuk, akik úgy gondolják, a bírságszabály egy félreértésre vezethető vissza: a kormány szerint az állam alkotmányosan értékelhető indokok hiányában is jogosult az élet majd minden megnyilvánulását – büntetés kilátásba helyezésével – a fennhatósága alá vonni. Ha így olvassuk, a cégtörvény módosítása a privát autonómia újabb, aránytalan sérelméről tudósít.