A nagyobbik rossz

Az üzenet egyértelmű: a választók elutasítják azokat a politikusokat, akikhez az eddigi és a várható megszorítások köthetők. Fordulatot akarnak. A görögök a Nemzetközi Valutalap „igájának” lerázását, a franciák a jóléti vívmányok megőrzését és a növekedés serkentését. Ismerősen csengő szavak ezek Magyarországon is.

Tény, hogy a most leköszönő politikai eliteknek megvan a felelősségük a mostani bajok kialakulásában. A francia költségvetés például 35 éve nem mutatott többletet, az állam kiadásai pedig elérik a GDP 56 százalékát, ami a legmagasabb az euróövezetben. A nevetségesen bőkezű görög jóléti rendszer és az ott nemzeti sporttá vált adóelkerülés is ketyegő bomba volt.

A baj csak az, hogy ami most jön, várhatóan még rosszabb lesz. A most kiebrudalt vezetők – a piacok és Németország nyomására – legalább belekezdtek azokba a szerkezeti reformokba, amelyek középtávon lehetővé teszik a kilábalást. Az Élysée-palota új lakója viszont az Európai Központi Banktól, a közös eurókötvényektől és egy obskurus növekedési paktumtól várja a megoldást, miközben az eddigi szerény eredményeket is visszafordítaná. Görögország pedig káoszba zuhanhat, és valószínűleg az euróövezetből is távozni kényszerül.

A győztesek öröme így kérészéletű lehet. A növekedést fetisizáló, vágyvezérelt gondolkodás ugyanis igen hamar falakba ütközhet. Párizs komoly ellensúlyt képezhet Berlinnel szemben, de a francia állampapírokat vásárló befektetők még nagyobbat. A 2008 utáni fiskális expanzió kudarca ráadásul világosan megmutatta mindenhol, mennyit érnek ezek a politikák: fenntartható növekedést nem, csak egyre nagyobb és drágábban finanszírozható államadósságot hoztak. Minél később ismerik fel ezt egy ország vezetői és választói, annál keservesebb lesz számukra a szembenézés a valósággal. De jogukban áll ezt az utat választani.