Andor az EU-válságról: érthető az elkeseredés

Akkor, és az 1957-es római szerződés után még másfél évtizeden át mindössze hat ország képviselői ültek egy kerek asztal körül. Erre a hőskorra a múlt héten volt alkalmunk visszatekinteni, amikor az Európai Bizottság a 2000. ülését tartotta immár 27 taggal. Az ünnepi alkalmat látogatásával megtisztelte II. Albert belga király, az Európai Bizottságnak és több más uniós intézménynek otthont adó Belgium államfője.
Sokan vannak, akik keveset tudnak az európai intézmények működéséről, és biztosan vannak olyanok is, akiket nem is érdekel, mi zajlik Brüsszelben.

Sokáig azonban – s talán ez is éltetője volt az integráció fejlődésének – a nagyon nagy többség meg lehetett győződve arról, hogy a belga fővárosban olyan döntések születnek, olyan alkuk köttetnek, amelyeknek mindenki a nyertese. A legutóbbi években, döntően a válság következtében ez a feltételezés sokak szemében megdőlt. Sőt olykor meg az is elhangzik: ennek a játszmának csak vesztesei vannak. A hosszan tartó válság érthetően elkeseredést is szül.

Válságban mindenkinek támaszra van szüksége, és mindig a másoknak nyújtott támogatás tűnik méltánytalannak. Az euróválság a déli országok számára mély és tartós recessziót, magas munkanélküliséget jelent, az északiak viszont olyan támogatást kénytelenek nyújtani mindezek miatt, amellyel korábban nem számoltak (sőt amelyek elkerülésére elvileg garanciákat kaptak).

A tények benyomásokkal és féligazságokkal keverednek; hol többé, hol kevésbé megalapozott kritikák és félelmek uralják a közgondolkodást. Ha konstruktív megoldást keresünk, a húsz évvel ezelőtti „nagy átalakulásra” kell visszatekintenünk. A 90-es évek elejétől ugyanis az EU-országok közötti monetáris együttműködés előreszaladt más területekhez képest. Bevezették az egységes valutát – az eurót –, de anélkül, hogy az egységes piacon működő pénzügyi intézményeket EU-szintű felügyeleti rendszer vigyázná; anélkül, hogy valódi gazdasági kormányzás segítene kiegyensúlyozottá tenni a fejlődést és anélkül, hogy megrázkódtatások esetére lenne egységes válságkezelő mechanizmusunk.

Ezen hiányosságok pótlása viharos gyorsasággal indult meg két évvel ezelőtt, további fontos elemekről azonban nagy jelentőségű viták zajlanak. Meggyőződésem, hogy az euró hosszú távon nem maradhat fenn az államadósságok legalább részleges összevonása (úgynevezett eurókötvények) nélkül, és jobb volna mihamarabb eljutni ennek bevezetéséig. Hasonló jelentőséggel bír az Európai Központi Bank mandátumáról szóló vita is.

Az EU ma nem ugyanaz, mint ami ötvenöt évvel ezelőtt volt, de nagyot változott ahhoz képest is, mint ami öt évvel ezelőtt volt. Fél évtizeddel ezelőtt a világ belesétált egy pénzügyi válságba. Európa számára ez egy pénzügyi és monetáris válság lett, hiszen az elhúzódó recesszió felszínre hozta az EU valutarendszerének gyengeségeit, a Gazdasági és Monetáris Unió konstrukciós hibáit. Az Európai Bizottság a válságkezelés folyamatában egyértelműen és következetesen azt képviselte: amit elértünk, nem szabad feladni; mai gondjainkat több és jobb koordináció útján kell megoldanunk.

Az összhang megteremtését persze nem könnyíti, hogy a kibővített EU sokszínűbb, mint a korábbi, és a válság sok tekintetben fokozta a különbségeket, új aszimmetriákat teremtett. Centrum és periféria (amit a brüsszeli szóhasználatban gyakran csak Északnak és Délnek nevezünk) ma az Európai Unió alapkérdésévé vált. A Dél reformkészségének össze kell találkoznia az Észak támogatási készségével. Új kapcsokra, új együttműködési formákra van szükség, és legfőképpen helyre kell állítani azt a meggyőződést, hogy minden tagállam a többiekkel való együttműködés útján nyerheti a legtöbbet.