Eredménytelen EU-csúcs?

Talán az, ha bejelentik, hogy ősztől megkezdik az eurókötvények forgalmát, az Euópai Központi Bankot az állampapírok korlátlan elfogadásával hatalmazzák fel, az unióban működő összes nagybankot pedig európai banki felügyelet alá helyezik? Hozhat-e egyik napról a másikra felelős módon ilyen döntést 27 állam-, illetve kormányfő, akik mögött országról országra változó karakterű és tűrőképességű nemzetgazdaság, parlament, kormánykoalíció, alkotmány és közvélemény áll? Ráadásul az említett lépések némelyike e pillanatban a hatályos európai uniós alapszerződéssel is ellentétes volna.

Láthatóan bele kell törődni abba, hogy amíg az Európai Unió nem egyetlen vállalat, hanem alapvető szuverenitásuk tekintetében saját alapokon álló nemzetállamok önkéntes együttműködése, addig az európai döntéshozás is megkerülhetetlenül minimum két kört kell, hogy fusson: egyet egymás között, egyet pedig odahaza. Ez persze nem mindig egyszerű, de addig is, amíg erre kialakul egy megoldás, nem lehet nem észrevenni, hogy az egész jelenség maga szintén egyfajta integrációs „eredmény”, csak egyelőre még nem rendezett a hatékony kezelhetőségének a kérdése.

Az integráció korábbi évtizedeiben az EK/EU elsősorban működési kereteket és szabályokat jelentett, amelyek között mindenki nemzeti szinten kormányzott. Következésképpen a politikai felelősség is nemzeti szinten volt: az uniós döntéshozásban résztvevő politikusok a nemzeti parlamentjüktől kaptak mandátumot, és vele – no meg általában a honi választópolgárokkal – szemben tartoztak felelősséggel is. Azzal, hogy az események logikája felszínre hozta a makrogazdasági folyamatok európai szintű kormányzásának szükségét, új képlet is állt elő. Uniós szinten immár nemcsak működési keretek vannak, hanem kormányzati következményekkel bíró közvetlen döntéshozás is, miközben a politikai felelősség továbbra is nemzeti szinten maradt. De mert a közösen hozott döntések is egyre inkább érdemiek, amelyek mögött adott esetben ellenőrző, kikényszerítő mechanizmusok is állnak (ld. hatos csomag), ezért a politikai felelősség immár e körben is fokozottabb mértékben alapvetés. Önérdekből is, mert a közösen hozott döntések – az európai szintű kormányzás – bőségesen alakíthatnak ki olyan körülményeket, hogy azok adott nemzetállami politikus programjának végrehajthatóságát is behatárolhatják. De azért is, mert alkalmasint fontos lehet az együttműködés és a jó viszony az ugyanezen európai döntéshozásban részt vevő többi országgal, kormánnyal is.

Mindez mindenesetre arra is int, hogy mivel nagyon közel vagyunk hozzá, ezért valószínűleg kevéssé vesszük csak észre azonnal, milyen mélyreható átalakulásokon is megy keresztül az európai integráció. Már az is sokakat sokkolt, amikor szembe kellett nézni annak logikai kényszerével, hogy egymásba nyílt piacok – és pláne közös valuta – mellett többé senki sem engedhet meg magának teljesen önálló nemzetgazdasági politikát. Közösek a keretek és a következmények, hát közösen is kell bizonyos fokig kormányozni. Ebből nőtt ki az a sok minden – európai szemeszter, hatos csomag, fiskális paktum, stb. –, ami fél évtizeddel ezelőtt a fővárosok többségében még elképzelhetetlennek tűnt volna. Ám alig telt el egy-két év, és máris egy még súlyosabb dilemma kezd kinőni mindebből: meddig tartható, hogy a politikai döntéshozó szint mostantól kétfelé vállal politikai felelősséget: a honi választók és közösségi döntéshozó-társak felé egyaránt? És mikor válik a gazdasági kormányzáshoz hasonló kényszerré e kettősség fokozatos összevonása, például egy mind érdemibbé váló politikai unió keretei között? Úgy tűnik, a görög válsággal elindított hólabda lehetséges nagysága még javában növekszik.