Áder a jogtechnikus szerepében jár el, de nem foglalkozik a komoly gondokkal

Most, hogy Áder János immár az ötödik törvényt küldte vissza megfontolásra az Országgyűlésnek, ideje elgondolkodnunk azon, hogy a köztársasági elnököt milyen szempontok vezérlik döntései során: minek, mennyiben kíván a „motorja lenni”, elvárja-e például, hogy a parlamentnek címzett levelek hatására érdemi változás következzék be a kormányzó pártok és a joguralom kétségkívül ambivalens viszonyában.
Közhely, hogy a gazdasági élet szereplőinek többsége az elmúlt két év törvényhozói munkáját – a módszer és a tartalom szempontjából egyaránt – kiábrándítónak tartja. A csalódás érzését növelte, hogy a kormányváltás sokakban hiú reményeket keltett, bíztak benne, hogy véget ér az ötletszerű jogalkotás, és a 2010 őszén elfogadott jogalkotási törvény hatására visszatérhet a szabályok tisztelete. Nem így történt, és ennek legalább három oka van.

A törvények tekintélyvesztése mindenekelőtt azzal magyarázható, hogy a parlamenti többség a jogszabályokat az általános normaalkotás helyett az egyedi politikai feladatok teljesítésének szolgálatába állította. Ily módon az emberekben az a benyomás alakult ki, hogy törvényre leginkább ott van szükség, ahol a kormányzati akarat megvalósítása máskülönben alkotmánysértő lenne. Ezzel összefüggésben került sor az Alkotmánybíróság előtti eljárások kezdeményezésének korlátozására és az alkotmánybírák hatáskörének szűkítésére.

A jog renoméja azt is megsínylette, hogy a kormány megalapozatlan szakmai elgondolásait – legyen szó a vállalkozások adóterheiről, a kényszernyugdíjazás bevezetéséről, vagy például az egészségügyi intézményrendszer részleges államosításáról – a törvényi forma alkalmazásával próbálta legitimálni. Ám a közjogi keretek éppúgy nem pótolták a koherens gondolatokat, mint az eltérő nézetek nyilvános vitában történő ütköztetését.

Harmadsorban arra hivatkozhatunk, hogy a jogalkotásban gyakorlatilag megszűnt a kiszámíthatóság, a tervszerűség. A Házszabály tavaly decemberi módosítása óta akár két munkanap alatt is elkészülhet egy törvény, a képviselőket indítványaik előterjesztésekor nem köti a kormány törvényalkotási programja. Mindezek a körülmények – ideértve magát az Alaptörvényt is – a köztársasági elnök mozgásterét behatárolták, de egyben óvatos várakozást is ébresztettek: az ország legfőbb közjogi méltósága vajon véget vet-e ennek a gyakorlatnak?

A tapasztalatok azt mutatják, az elnöki levelek csupán azokat a kirívó hibákat veszik célba, amelyek már a kérdéses szabály alkalmazását tennék lehetetlenné, vagy a Házszabály tételes előírásaival ellentétesek. A járások kialakításáról szóló, június 19-én az Országgyűléshez visszaküldött törvény kapcsán nem annak helyességét vonta kétségbe az elnök, hogy a központi államhatalom felügyelete alá kerülnek az idáig a jegyző által gyakorolt igazgatási hatáskörök, pedig az úgynevezett politikai vétó lehetőséget adott volna a túlzott centralizáció elleni fellépésére.

Az elnök csupán azt kifogásolta, hogy – amúgy valóban megengedhetetlen módon – egy képviselő a zárószavazás előtt a járások jövőjével remélhetőleg semmiféle összefüggést nem mutató szerencsejáték-törvényt kívánta módosítani. A feleslegessé vált törvények tömeges hatályon kívül helyezését ígérő „deregulációs törvény” esetében sem azt rótta fel az Országgyűlésnek, hogy a jogszabály – címével ellentétben – számos esetben éppen hogy „regulált”, hanem, hogy a törvényből nem derül ki, hogy mely napon kerülnek ingyenes állami tulajdonba a ma még a Kossuth téren látható szobrok.

Nem kétlem, hogy a köztársasági elnök a jövőben is fölemeli szavát, ha azt tapasztalja, hogy a sietős munkának betudhatóan egy-egy törvényből kifelejtették a jogszerzés (jogvesztés) időpontját. A demokratikus értékrend helyreállítása azonban nem csupán a Házszabály pedáns betartásán múlik.