Most, hogy Áder János immár az ötödik törvényt küldte vissza megfontolásra az Országgyűlésnek, ideje elgondolkodnunk azon, hogy a köztársasági elnököt milyen szempontok vezérlik döntései során: minek, mennyiben kíván a „motorja lenni”, elvárja-e például, hogy a parlamentnek címzett levelek hatására érdemi változás következzék be a kormányzó pártok és a joguralom kétségkívül ambivalens viszonyában.
Közhely, hogy a gazdasági élet szereplőinek többsége az elmúlt két év törvényhozói munkáját – a módszer és a tartalom szempontjából egyaránt – kiábrándítónak tartja. A csalódás érzését növelte, hogy a kormányváltás sokakban hiú reményeket keltett, bíztak benne, hogy véget ér az ötletszerű jogalkotás, és a 2010 őszén elfogadott jogalkotási törvény hatására visszatérhet a szabályok tisztelete. Nem így történt, és ennek legalább három oka van.
A törvények tekintélyvesztése mindenekelőtt azzal magyarázható, hogy a parlamenti többség a jogszabályokat az általános normaalkotás helyett az egyedi politikai feladatok teljesítésének szolgálatába állította. Ily módon az emberekben az a benyomás alakult ki, hogy törvényre leginkább ott van szükség, ahol a kormányzati akarat megvalósítása máskülönben alkotmánysértő lenne. Ezzel összefüggésben került sor az Alkotmánybíróság előtti eljárások kezdeményezésének korlátozására és az alkotmánybírák hatáskörének szűkítésére.
A jog renoméja azt is megsínylette, hogy a kormány megalapozatlan szakmai elgondolásait – legyen szó a vállalkozások adóterheiről, a kényszernyugdíjazás bevezetéséről, vagy például az egészségügyi intézményrendszer részleges államosításáról – a törvényi forma alkalmazásával próbálta legitimálni. Ám a közjogi keretek éppúgy nem pótolták a koherens gondolatokat, mint az eltérő nézetek nyilvános vitában történő ütköztetését.
Harmadsorban arra hivatkozhatunk, hogy a jogalkotásban gyakorlatilag megszűnt a kiszámíthatóság, a tervszerűség. A Házszabály tavaly decemberi módosítása óta akár két munkanap alatt is elkészülhet egy törvény, a képviselőket indítványaik előterjesztésekor nem köti a kormány törvényalkotási programja. Mindezek a körülmények – ideértve magát az Alaptörvényt is – a köztársasági elnök mozgásterét behatárolták, de egyben óvatos várakozást is ébresztettek: az ország legfőbb közjogi méltósága vajon véget vet-e ennek a gyakorlatnak?
A tapasztalatok azt mutatják, az elnöki levelek csupán azokat a kirívó hibákat veszik célba, amelyek már a kérdéses szabály alkalmazását tennék lehetetlenné, vagy a Házszabály tételes előírásaival ellentétesek. A járások kialakításáról szóló, június 19-én az Országgyűléshez visszaküldött törvény kapcsán nem annak helyességét vonta kétségbe az elnök, hogy a központi államhatalom felügyelete alá kerülnek az idáig a jegyző által gyakorolt igazgatási hatáskörök, pedig az úgynevezett politikai vétó lehetőséget adott volna a túlzott centralizáció elleni fellépésére.
Az elnök csupán azt kifogásolta, hogy – amúgy valóban megengedhetetlen módon – egy képviselő a zárószavazás előtt a járások jövőjével remélhetőleg semmiféle összefüggést nem mutató szerencsejáték-törvényt kívánta módosítani. A feleslegessé vált törvények tömeges hatályon kívül helyezését ígérő „deregulációs törvény” esetében sem azt rótta fel az Országgyűlésnek, hogy a jogszabály – címével ellentétben – számos esetben éppen hogy „regulált”, hanem, hogy a törvényből nem derül ki, hogy mely napon kerülnek ingyenes állami tulajdonba a ma még a Kossuth téren látható szobrok.
Nem kétlem, hogy a köztársasági elnök a jövőben is fölemeli szavát, ha azt tapasztalja, hogy a sietős munkának betudhatóan egy-egy törvényből kifelejtették a jogszerzés (jogvesztés) időpontját. A demokratikus értékrend helyreállítása azonban nem csupán a Házszabály pedáns betartásán múlik.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.