Amikor a nép elutasítja a "brüsszeli diktátumokat"

Tavaly októberben, az akkori görög miniszterelnök, Georgiosz Papandreu népszavazást javasolt arról a második mentőcsomagról, amelyet nem sokkal korábban egy brüsszel csúcstalálkozón hagytak jóvá országa számára. Erről az ötletről azonban sürgősen lebeszélte Angela Merkel német kancellár és a korábbi francia államfő, Nicolas Sarkozy, így a görögök soha nem szavaztak a kérdésről. Kevesebb mint egy évvel később azonban de facto mégis megtörténik a népszavazás. A demokráciák uniójában lehetetlen szuverén országokat arra kényszeríteni, hogy csatlakozzanak bizonyos szabályokhoz, ha azokat az állampolgárok többé nem hajlandók elfogadni.

Mindennek nagyon súlyos velejárói vannak: amíg az Európai Unió tagországai demokratikus és szuverén államok, addig a valóságban működésképtelen lesz minden nagyratörő terv a politikai unió kiépítésére, amely a közös fiskális politikával alátámasztott egységes valután alapul. A kormányok aláírhatnak egyezményeket, és tehetnek ünnepélyes fogadalmakat arról, hogy a fiskális politikájukat alávetik az EU szabályainak (vagy pontosabban Németország és az Európai Központi Bank óhajainak). Végül mindig megbizonyosodik, hogy a szuverenitás igazi letéteményese maga a nép, a választók pedig dönthetnek úgy, hogy figyelmen kívül hagyják kormányuk ígéreteit, és elutasíthatnak bármely kiigazítási programot, melyet „Brüsszelből diktálnának”.

Szöges ellentétben az Egyesült Államokkal, az Európai Unió nem tud marsallokat kiküldeni, hogy azok kényszerítsék ki az egyezmények betartását vagy szedjenek be tartozásokat. Itt bármelyik ország elhagyhatja az Európai Uniót, és ezzel együtt az euróövezetet, ha a úgy érzi, hogy a kötelezettségeiből fakadó terhei túlságosan nyomasztók. Egészen eddig úgy tartották, hogy a kilépésnek túl nagy lenne az ára, ezért azt soha nem fogják mérlegelni. Ez azonban többé nem igaz, legalábbis Görögországot tekintve.

Általánosabban véve az uniós kötelezettségek valójában relativizálódtak, ami olyan következményekkel jár, hogy a közösen garantált eurókötvény többé nem lehet az a nyerő megoldás, amit benne sokan látni véltek. Mindaddig ugyanis, amíg a tagországok maradéktalanul szuverén államok maradnak, senki sem lesz képes meggyőzni a befektetőket arról, hogy az euróövezet felbomlása után egyes országok nem fogják megtagadni a fizetést, vagy a mások helyetti fizetést. Ily módon egyáltalán nem meglepő, hogy az Európai Pénzügyi Stabilitási Alap (European Financial Stability Facility) által kibocsátott kötvényeket például jelentős felárral adják-veszik a német adóssághoz képest.

Az eurókötvényeket a róluk szóló bármely változatban erős feltételekhez kötik. Azok az országok, amelyek használni akarják őket, szigorú fiskális szabályok vállalására kényszerülnek. Ki tudja azonban szavatolni e szabályok tényleges betartását? Francois Hollande győzelme Nicolas Sarkozy felett a legutóbbi francia elnökválasztáson világosan jelzi, hogy a megszorítások szükségességéről kialakult konszenzus milyen gyorsan romba dőlhet. Mihez folyamodhatnak a hitelező államok, ha az adós országok jutnak többségbe, és a kiadások növelése mellett döntenek?

Az euróövezetben alkalmazott gazdaságpolitika összehangolásáról legutóbb elfogadott intézkedések, az úgynevezett „hatos csomag” tartalmazza azt az elvet, hogy ilyen ügyekben az Európai Bizottság legyen a döntnök, és a kiigazítási programjait csak a tagországok kétharmados döntésével lehessen felülbírálni. Ennek alapján azonban valószínűtlen, hogy a bizottság bármikor is rá tudja kényszeríteni a nézeteit egy nagy tagállamra.

E tekintetben sokat mondó Spanyolország esete. Az ott tartott legutóbbi választás után Mariano Rajoy kormánya kijelentette, hogy nem érzi kötve magát az előző adminisztráció által elfogadott kiigazítási programhoz. A bejelentés módja miatt kereken elutasították Rajoyt, de lényegében bejött a terve: a spanyol kiigazítási program most már jóval szelídebb. Az igazság az, hogy a nagyobb tagállamok valójában egyenlőbbek, mint mások. Ez természetesen nem igazságos, néha azonban jobb, hogy az EU képtelen az akaratát rákényszeríteni demokratikus országokra, hiszen még a bizottság is követhet el hibákat.

A görög és a francia választások tágabb értelemben vett tanulsága az, hogy a jó szándékú hitelezők akaratának kikényszerítésére irányuló kísérlet most már az adósok lázadásába ütközik. A pénzügyi piacok a maguk részéről azért reagáltak olyan hevesen, mert a befektetőknek rá kellett jönniük arra, hogy a szuverén adósságban a „szuverén” szó azt jelenti, maguk a választók képesek dönteni: egyszerűen nem fizetnek. Görögországban máris ez a helyzet, az euró sorsa azonban a nagyobb, rendszerszempontok alapján jóval fontosabb államokon múlik, mint amilyen például Olaszország és Spanyolország. Ezek csak a kormányuk eltökélt – és a lakosság által támogatott – cselekvésével tudják demonstrálni, hogy megérdemlik az euróövezet többi részének fenntartás nélküli támogatását. E pillanatban nem képes semmi más megmenteni a közös valutát.

Copyright: Project Syndicate, 2012.
www.project-syndicate.org