"A jogtisztelet hiánya Orbán gazdasági válságkezelését bukásra ítélheti"

Az elmúlt hetek „legütősebb” hírével kétségkívül a miniszterelnök lepte meg a közvéleményt a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara (MKIK) elnökségével július 14-én folytatott tárgyalását követő sajtótájékoztatón. A híradások szerint a kormányfő közölte, hogy „A kormány új gazdasági modelljének része az is, hogy a bankrendszer ötven százaléka magyar kézben legyen”. A nyilatkozat hatására a szakemberek egy része – vérmérsékletétől függően megütközve vagy éppen ellenkezőleg: elismeréssel adózva a szónok abszurdba hajló humora iránt – azt latolgatta, hogy az ötvenszázalékos tulajdoni hányad miként érthető (számítható), valamint hogy ennek függvényében van-e gyakorlati esélye a célkitűzés belátható időn belül történő megvalósításának. Felvetődött, hogy az Európai Unió Alapszerződésével összeegyeztethető-e, ha a pénzügyi szektorban működtetett tőkét nemzeti alapon csoportosítják (osztályozzák), és az állam diszkvalifikálja a versenyből a más tagállamban bejegyzett vállalkozások egy közelebbről meg nem határozott részét. Az elemzők esetenként a terv értelmén is eltűnődtek, vagyis azon, hogy a „magyar kéz” miniszterelnöki preferálása vajon előnyös lenne-e a Magyarországon élő hitelfelvevők és betételhelyezők többsége számára, nem hallgatva el, hogy e kalkuláció során a kedvezményezett „kezeket” illene figyelmen kívül hagyni.

Számomra azonban egy idáig kevéssé hangsúlyozott körülmény tűnik említésre méltónak, nevezetesen a bejelentés módja és formája. A kormányfő az MKIK vezetőivel folytatott megbeszélés után arra vállalkozott, hogy a gazdaságirányítás „új modelljének” egy idáig ismeretlen elemére vonatkozó információt osszon meg a sajtó révén a bankok képviselőivel. A miniszterelnök nem egy tervről, a jövőben vizsgálandó, vitára érdemes elgondolásról szólt, a közlés a „tényállítás” kategóriájába tartozott. A mondat azt sugallta, hogy – noha egyelőre a döntés oka, célja, valamint kivitelezésének részletei ismeretlenek maradnak – maga a „verdikt” véglegesnek tekintendő.
Közhelynek számít, hogy a befektetői bizalom szempontjából a mindenkori kormánytöbbség irányította jogalkotói munka előkészítésében való partneri részvétel lehetősége éppúgy nélkülözhetetlen, mint az, hogy egy-egy gazdaságpolitikai irányváltással járó törvény bevezetése előtt a piaci szereplőknek legyen idejük felmérni annak hatásait. Csak így képesek ugyanis mérlegelni, hogy a kedvezőtlen jogalkotói döntések negatív következményeit milyen úton-módon tudják enyhíteni. A jelenlegi kormány azonban jól érzékelhetően nem tulajdonít ennek az alapigazságnak túl nagy jelentőséget. A hazai bankrendszert érintő korrekciók kapcsán is így járt el akkor, amikor az úgynevezettt kedvezményes végtörlesztés szabályait – egy, a piac számára váratlan kormányfői beszéd nyomán – 2011 őszén az Országgyűlés elé terjesztette, a képviselők pedig a törvényjavaslatot ritkán tapasztalható tempóban megszavazták.
Nem lepett meg ezért, hogy Schiffer András (LMP) július 16-án törvénykezdeményezéssel élt, természetesen a siker legkisebb reménye nélkül. A T/7989. számú indítvány a jogalkotás rendjét erősítő javaslatokat tartalmaz, így például a legfontosabb kódexek kapcsán maximálná az évenkénti törvénymódosítások számát. A konkrét elgondolásoknál fontosabb azonban az indokolásban rögzített diagnózis „az ötletszerű, a következmények ismerete nélkül elfogadott” törvények közbizalmat romboló hatásáról. Ennél – tehetjük hozzá – csak az ártalmasabb, ha a végrehajtó hatalom nyíltan elzárkózik az Alkotmánybíróság (AB) határozatában előírtak figyelembevételétől. Márpedig ez történt a múlt héten a bírák kényszernyugdíjazása ügyében: a kormányfő közvetve kétségbe vonta, hogy létezik az AB-döntés fegyelmezett teljesítésére vonatkozó alkotmányos kötelezettség. A jogtisztelet szembeötlő hiánya azonban a gazdasági válságkezelést is bukásra ítélheti.