Akár Beckett is írhatta volna - Orbán és az IMF-tárgyalások

Samuel Beckett híres abszurd drámájában érezhették magukat szerdán az IMF–EU-tárgyalások kimenetelére kíváncsi újságírók, csak épp ők nem Godot-ra, hanem olyasvalakire vártak, aki hiteles tájékoztatást tudott volna adni az eredményekről. Miközben az illetékes miniszter és a miniszterelnökség titkársága egymást ajánlotta erre a feladatra, a kormányfő egy másik rendezvény végén kottyantott el mellékesen néhány információt a megbeszélésekről. Holott aligha lehet ma ennél fontosabb hír, amely Magyarország jövőjét meghatározza. Ráadásul az elmúlt nyolc napban rendre azzal szerelték le az érdeklődőket, hogy a végén minden kiderül majd.

Orbán Viktor elejtett szavai egyébként nagy meglepetést nem kelthettek, noha a forint gyengüléséből ítélve a befektetőket valamiért meglephette, hogy „nézeteltérések” mutatkoztak a két fél között. Az elmúlt hetek kommunikációjából, történéseiből nyilvánvaló lehetett, hogy a tranzakciós illeték ügye lesz az egyik olyan téma, amely körül nagy vita lesz. Mint ahogy az is várható volt, hogy a kormányfő az új teherrel kapcsolatos jogos kritikákat úgy próbálja beállítani, hogy azok az ebből finanszírozandó munkahelyvédő csomag ellen irányulnak. A felvázolt menetrend – azaz hogy a kormány szeptemberre ad majd választ a valutaalaptól várt előfeltételekre – pedig azt a korábbi vélekedést támasztja alá, hogy a miniszterelnök továbbra sem törekszik gyors megállapodásra (ha egyáltalán forgatott ilyet valaha is a fejében).
A türelemjáték tehát folytatódik. A piacokat egyelőre az is megnyugtatja, hogy megindultak a tárgyalások. A kormány fenntartja a látszatot az együttműködésre, de közben folytatja unortodox lépéseit, amelyek mára már recesszióba lökték a gazdaságot, és növelték a finanszírozási költségeket. Hívei pedig elhiszik, hogy mindez magyar érdekeket szolgál. Mindenki másra vár, de mindenki csalódni fog. Akár Beckett is írhatta volna.