Az euróövezet válságkezelése: cseberből vederbe

„Azt tesszük, amit mondanak nekünk, de az emberek belül már feladták” – mondta nemrég keménységgel vegyes szomorúsággal egy belvárosi kávézó asztalánál az Económico portugál gazdasági lap újságírónője. Gisa, aki amúgy épp a „magyar helyzet” tanulmányozására érkezett Budapestre, tárgyilagosan, hatásvadász allűrök nélkül vázolta fel a dél-európai országban uralkodó apatikus hangulatot. Hasonló képest festett a portugál néplélek állapotáról fél évvel korábban Pedro, az Expresso című hetilapnál dolgozó kollégája is.

Az erőt, amely padlóra küldte a portugálokat, lesújtott Görögországra és Írországra, most pedig kikezdte az olasz és a spanyol társadalmat is, néha „reformként”, néha „megszorítások”-ként emlegetik a politikusok attól függően, hogy épp kormányzati vagy ellenzéki szerepben vannak. Ha az elnevezés változik is, a társadalmi hatás általában ugyanaz: kiábrándultság, reményvesztettség, kilátástalanság – elsősorban az alsó és középréteg tagjai között.

Persze ne legyünk egyoldalúak: reformokra szükség van. Legalábbis ha ez alatt olyan, a társadalom egészének érdekét szolgáló átalakításokat értünk, amelyek célja, hogy fenntarthatóvá váljanak az összeomlással fenyegető nagy ellátórendszerek, és olyan új struktúrák jöjjenek létre, amelyek feladatukat jobban el tudják látni a régieknél. Aligha kétséges például, hogy a nyugdíjrendszereket demográfiai okok miatt újra kell gondolni.

Mindez azonban nem lehet hivatkozási alap arra, hogy a „reformpolitika” nevében olyan intézkedésekre kerüljön sor, amelyek lehetetlen helyzetbe hozzák a jelenkori társadalom egy részét. Márpedig az EU vagy éppen az IMF által kikényszerített megszorítások eddig ilyen hatással jártak Dél-Európában.

Józan ésszel nem lehet megvédeni például azt a gazdaságpolitikát, amely – a megszorítások miatt mélyülő recesszió által – az álláskeresők negyedét, a fiataloknak pedig felét hagyja munka és jövőkép nélkül lebegni a semmiben, mint ahogy látjuk ezt Spanyolországban. Nem lehet megvédeni az olyan intézkedéseket sem, amelyek az éhhalál szélére sodorják a kevésbé tehetős nyugdíjasokat, mint ahogy történik Görögországban, ahol mára nemzeti hős lett abból az idős úrból, aki a mindennapi nyomor helyett inkább főbe lőtte magát a tüntetések centrumának számító Szintagma téren.

A luxusszállodából könnyű megszorító intézkedéseket diktálni – írta még a kétezres évek elején Joseph E. Stiglitz Nobel-díjas közgazdász, aki szerint a döntéshozók kétszer is meggondolnák ezeket a lépéseket, ha „ismernék azokat az embereket, akiknek az életét tönkretették”. Nos, az EU és az IMF nagyhatalmú vezetői aligha fogadták meg ezt a tanácsot: dupla kordonok mögött, fegyveres őröktől kísérve furikáznak egyik csúcsról a másikra, és teljesen el vannak vágva azoktól a normál halandóktól, akiknek pénzén, megbízásából és érdekében végezni kellene munkájukat.

Pedig előbb-utóbb ők is rá lesznek kényszerülve, hogy meghallják a tiltakozók hangját, és megértsék valódi üzenetüket. A tüntetők ugyanis néhány kivételtől eltekintve nem éretlen tizenévesek, akik nem bírják felfogni, hogy ha van tíz eurónk, akkor nem költhetünk el tizenötöt.

A tiltakozás hátterében sokszor nem is a megszorítások ténye, hanem az aránytalan teherelosztás áll: miközben nekik csontig kell húzni a nadrágszíjat, addig a milliárdos profitot termelő nagyvállalatokat, az adófizetői pénzekből megmentett bankokat, az euróövezeti mentőövekből kifizetett pénzügyi befektetőket feltűnően kímélik a politikai döntéshozók. „A Wall Street azon gazdagodott meg, hogy a nyereségeket privatizálták, a veszteségeket pedig ráterhelték a társadalomra” – mondta Stiglitz tavaly ősszel New Yorkban az Occupy Wall Street-mozgalom egyik rendezvényén.

A jelek szerint az eurózónában is hasonló elvek uralkodnak: miközben a társadalmak elképesztő terheket vállalnak fel, addig a pénzügyi befektetők – az adósságainak egy részétől megszabadított Görögország kivételével – hiánytalanul pénzükhöz jutnak, és sok esetben jelentős haszonnal szállnak ki állampapír-piaci befektetéseikből. Kissé lesarkítva a folyamatot: a lakosságnak azért is kell drákói megszorításokat bevállalnia, hogy legyen elég pénz a növekvő hozamok miatt egyre nagyobb terhet jelentő államadósság refinanszírozására, azaz ki lehessen fizetni az ország hitelezőit.

És itt jön egy újabb probléma: a pénzügyi befektetőket – az uniós vezetők várakozásaival ellentétben – eddig nem nyugtatta meg a megszorítások véghezvitele és a költségvetések stabilizálása. A hedge fundok nem igazán értékelik, hogy Spanyolország az elmúlt években sorozatban jelentett be és hajtott végre takarékossági intézkedéseket, a technokraták által irányított Olaszország költségvetésének strukturális egyenlege pedig idén már pozitív lehet.

Elképzelhető persze, hogy a befektetők szimplán a pénzüket féltik, és az államcsődtől tartva remegő kézzel – vagy már úgy sem – kölcsönöznek pénzt a tagállamoknak. Lehet, hogy maguk is próbálják felfelé hajtani a hozamokat, hogy – a kockázatokat is felvállalva – még jobb üzlet legyen állampapírt venni. De lehet, hogy ez már pszichológiai játszma: ha néhány nagy játékos megkongatja a vészharangot, akkor a többiek is menekülőre fogják majd. Innentől kezdve pedig az eurózóna napjai – legalábbis jelen formájában – meg vannak számlálva.