Az igazság órája

Előbb egy pontosítás a múlt heti EU-csúcs kapcsán, amelyet több kommentár az érdemi döntések halasztására utaló legújabb példaként emlegetett. Konkrét, befejezett döntés valóban kevés született, és a részletek tisztázása többnyire még ezeknél is hátra van. De nem is mindig a befejezett döntések tesznek emlékezetessé egy megbeszélést. Az 1955-ös messinai találkozóra, ahol a közös piac későbbi alapítói először vitatták meg komolyabban egy közös integrációs vállalkozás mibenlétét, ma mindenki úgy tekint, mint az Európai Unió előtörténetének meghatározó állomására. Pedig ott is inkább csak majdani döntéseket előkészítő eszmecserére került sor.

A múlt heti ülésen is a legizgalmasabb maga az a tény volt, hogy az EU történetében először a legfelsőbb vezetők szintjén kerültek asztalra olyan lehetséges integrációs lépések, irányok és megoldandó problémák, amelyeket évtizedekkel korábban a ma legendás nevekként emlegetett euróalapítók (mint Helmuth Kohl és Francois Mitterrand) a maguk idejében inkább megkerültek. Nevezetesen, hogy miként lehet egy közös valuta működtetéséhez közös pénzügyi és költségvetési keretektől az egységes gazdasági kormányzáson át egy közös politikai hátországig (politikai unióig) az összes, ma még hiányzó feltételt megteremteni.

Aki arra számított, hogy mindezekre a végső választ mindjárt helyben meg is adják – és ezek híján most kudarcról beszél –, az vagy nagyon naiv, vagy nagyon tájékozatlan. A tét nem az volt, kimondják-e most rögtön például az EU-kincstár felállítását, hanem hogy elfogadnak-e közös alapelvnek egy olyan átfogó koncepciót, amelyik idevezethet, és kitűznek-e mellé olyan következő szakaszhatárt, amely már ezen az úton fog döntéseket eredményezni. Mindkettőre igenlő a válasz.

Mindenesetre hogy itt már érdemi ügyekben tett lépésekről van szó, azt érzékeltetik sokatmondóan az említett tagállami fejlemények. Az egyik a brit miniszterelnök hétvégi cikke a Sunday Telegraphban, amelyikben David Cameron első ízben maga is felveti a népszavazás lehetőségét a brit EU-tagság folytatásáról. Sokak szerint megkerülhetetlen fejleményről van szó. Mert még ha a brit üzleti világ nem kis része a bennmaradásban érdekelt is – miként mint tag továbbra is szívesen rajta tartaná a szemét a brüsszeli döntéshozókon a politikai elit többsége is –, a történések logikája eközben ez ellen dolgozik.

Ha ugyanis valóban lesz érdeminek tekinthető gazdasági kormányzás az EU-ban (vagy akár csak eurózónában), amelyet viszont Nagy-Britannia magára nézve ezután is elfogadhatatlannak tart, akkor ezzel az érdemi ügyek egyre meghatározóbb köréből zárja ki magát. Amivel egyszerűen elválnak a kontinens és a szigetország útjai. Még nem tartunk itt, de a téma kormányfői szintű felvetése felér egy kis „brit Messinával”.
A másik Németország. Ahol még Angela Merkel pártjából is bőségesen akadtak, akik az Európai Stabilitási Mechanizmust (ESM) érintő múlt heti csúcsdöntést nem igazán tudják befogadni.

Emellett hat új beadvány érkezett a német alkotmánybírósághoz általában az ESM szerintük német alkotmányt sértő jellegéről. A dilemma itt sem új, és voltaképpen ugyancsak a jövőbeni EU mibenlétéhez vezet vissza. A német logika eddig az euró kapcsán az volt, hogy minden döntést ugyanúgy kontrollálhat a német parlament, mint a hajdani a német márka esetében. Csakhogy ha valóban sor kerül arra a kiigazításra, amelyik valós közösségi rendszereket rak a közös valuta alá, akkor az eddigi mozgásformák e téren is változnak majd. A nagy kérdés az lesz, hogy ebből ki mit tart még elfogadásra érdemesnek. Úgy tűnik, a múlt heti brüsszeli uniós csúcs megint egy fokkal közelebb vitt az igazság órájához.