Csodálkozunk, ha a politikusok öncélúan feszegetik a határokat?

Amikor arról beszélünk, hogy Magyarország számára miért szükséges megállapodásra jutni az Európai Unióval és a Nemzetközi Valutaalappal egy hitelprogramról, a következők hangzanak el: „a kamatkiadások csökkenése nélkül az adósságpálya nem fenntartható”, vagy „jobb helye is lenne az adósságszolgálatra fordított adóknak”. Néha felmerül, hogy az államadósság nagyon jelentős része jár le a következő években. Vannak, akik a beruházási aktivitás javulását is remélik önmagában attól, hogy a valutaalap munkatársai felügyelik a gazdaságpolitika alakítását Magyarországon. Csodálkozunk, ha nem minden politikust sikerül ezzel meggyőzni, és piaci nyomás hiányában inkább az időhúzást, a határok sokszor öncélú feszegetését választaná?

Amit sokan elfelejtenek, az az, hogy az adósságlejáratok nemcsak időben koncentrálódnak erősen, hanem befektetők szerint is. A magyar államnak jövőre 1126 milliárd, 2014-ben pedig 1257 milliárd forintnyi tartozása jár le gyakorlatilag két befektető felé. Az egyik az IMF–EU-páros, a másik pedig a jól ismert Franklin Templeton kaliforniai alapkezelő. 2013-ra ez az összeg a lejáró teljes hazai adósság egyharmada, a rákövetkező évben pedig a 40 százaléka. Ezek igen nagy számok: főleg ezért nem úszható meg az IMF-program.
Mindkét szereplőre jellemző ugyanis, hogy önmagától nagyon valószínűtlen, hogy megújítja a hazai adósságpiaci kitettségét.

A valutaalap és az EU áthidaló hitelt nyújtott: eleve abban a reményben folyósították ezt a kölcsönt 2008–2009-ben, hogy mire ezeket vissza kell fizetni, a magyar gazdaság – és benne a magyar állam – a saját lábára áll, azaz be tudja vonni a piacról a szükséges mértékű forrást. Mindez legfeljebb nagyon részlegesen valósult meg, hiszen mára a magyar gazdaságpolitika iránti bizalom szinte egyetlen tartóoszlopává az újabb IMF-program lehetősége vált. Ami a Templetont illeti, nehezen képzelhető el, hogy tartósan ilyen magas hányadát tartsa Magyarország (vagy akár bármelyik más ország) államadósságának anélkül, hogy kifejezetten arra szólna az ügyfeleitől kapott mandátuma.

Ha addig ez kétséges lett volna, a végtörlesztés, a leminősítések, valamint a jegybank körüli érthetetlen huzavona után már biztosan nem az. Mivel a magyar adósság egy jelentős része így nem a szokásos értelemben vett „piacon” (sok kisebb befektető kezében) jár le, a kereslet-kínálati viszonyok sokkal kedvezőtlenebbek, mint egy szokványos adósságmegújítási procedúra esetében lennének.

Mindebből az is következik, hogy az IMF-pénzt nagyon is le kell majd hívni. Annak érdekében, hogy a hitel lehívása a bruttó államadósságot se növelje, abból vissza kell vásárolni azokat a kötvénysorozatokat, amelyek olyan években járnak le, ahol magas a nem piaci adósság aránya, ideértve a Templeton kezében lévő papírokat is. Érdemes a devizás, azon belül is az eurós kötvényeket megcélozni, mivel azok fizetnek a legmagasabb kamatot, ha figyelembe vesszük a devizafinanszírozás hatását a jegybanki veszteségre.

A visszavásárlások révén hatékonyan lehetne csökkenteni az adósságszolgálat költségét, miközben a kimutatott adósság sem nőne. Eközben a hosszabb futamidőkön – immár a valutaalaptól kölcsönzött hitelesség birtokában – el kell kezdeni az adósság lejárati szerkezetének javítását jól elhelyezett, hosszú futamidejű devizakötvény-kibocsátásokkal. A valódi pénzügyi szuverenitás, amelynek most csak a délibábját kergetik, valahol ebben az irányban található.