Görbe tükör adózásról és társadalmi igazságosságról

A mai kor embere nincs könnyű helyzetben, hiszen meg kell tapasztalnia a jövőjének bizonytalanságával kapcsolatos új kihívásokat. Ennek következményeit a hatékony adórendszerek megalkotásakor is érdemes figyelembe venni.

Az egzisztenciális elbizonytalanodás növeli a társadalomtól való elidegenedés érzését, így egyre többen képtelenek azonosulni annak céljaival, sőt ezt gyermekeikre is továbbhagyományozzák. Az állam adókat és járulékokat szed a jóléti ellátások finanszírozására, azaz a magánszektorból jövedelmet von ki, amelynek az állami újraelosztás bugyrain keresztül vissza kellene jutnia az adófizetők által hasznosnak ítélt szolgáltatásokra, javakra. Ez azonban nem tud maradéktalanul megvalósulni. A múlt adósságainak törlesztése például egyfajta „kollektív büntetés” olyasmiért, amihez az adófizető állampolgároknak nem sok közük volt, másrészt a jövő felélése, amennyiben az állam emiatt nem tud tartalékokat képezni a rá háruló feladatok és az állampolgárai tisztességes ellátására. A jelenben így az adózás az, amelyre a figyelem összpontosul, hiszen ez lenne hivatott megoldani ezt a komplex helyzetet. Felmerül a kérdés: milyen az a társadalmilag igazságos modell, amelyben az adóbevételek beszedése és azok elosztása is az adófizetők mindenkori és sérthetetlen érdekei szerint történik?

A magyar társadalom, mint tudjuk, sosem volt szervilis beállítottságú. Történelmünkből következően tanult reflexként kódolva van az engedetlenség, a „Robin Hood-mentalitás”. Így az adózás nálunk többszörös kihívást jelentő kérdés. Ugyanakkor az adózás nem lehet egyszerűen csak matematika vagy számvitel, és nem is csak az egykulcsosságon vagy a progresszivitáson, illetve az adómértéken van a hangsúly. Az adózás társadalompszichológia – azaz kollektív lélektani ismeretek – és társadalomszociológiai kérdések eredője is egyben. Nincs két egyforma ország, és így két egyforma optimális adózási rendszer sem lehet.

Az ismert Laffer-görbe, amely az adóterhelés és az állami adóbevételek kölcsönhatását mutatja, csak a jelenségre hívja fel a figyelmet, nem a mögöttes okokra és nem is a megoldásra. A cukorsüvegre emlékeztető görbe csúcspontja azt mutatja, hogy az adóterhek emelkedésében eljön egy olyan pont, amely után az állami adóbevételek már nem nőnek, hanem csökkennek, mert a gazdaság nem nőni, hanem zsugorodni fog, illetve az adóelkerülés is nagyobb lesz. Kérdés, hol van ez a pont, azaz inkább az, hogy van-e olyan pontja ennek a görbének, ahol a társadalom komfortérzete is megfelelő, illetve a gazdaság és így az adóbevételek is nőnek, valamint az állam is hozzá méltó módon helyt tud állni a feladatai ellátásában.

Több neves külföldi egyetemi kutatóintézet is készített tanulmányt arról, hogy a társadalmi igazságosság nem önmagában az adókulcsok milyenségében és mértékében van elrejtve, mert nem ez az, amely megszünteti a tátongó jövedelmi szakadékot a tehetősek és a szegényebbek között. A megoldás egy teljesen új szemléletű adóeljárási, azaz -megállapítási és -beszedési, valamint motivációs rendszer kiépítése kell hogy legyen, amely elsősorban az önkéntességre és az emberi belátásra alapoz, s csak másodsorban a büntetésre. Az említett tanulmányok szerint a sokszor igazságtalanul erőszakos, szinte militarista módszerekre épülő adóbehajtás csak társadalmi visszatetszést szül, általános félelmet gerjeszt, és az okozatot (az adóelkerülést) csak rövid távon enyhíti, de magát a kiváltó okokat nem orvosolja. Egy hasonlattal élve olyan, mint a társadalom testén nőtt ráknak a kemoterápiája, amely leépít, elpusztít, de ettől maga a beteg nem gyógyul meg. Ehhez szükség van egy többéves kollektív rehabilitációs folyamatra, amelynek célja a társadalmi tudatváltás elérése lenne annak felismerésére, hogy az államnak szüksége van az adóbevételekre, és ehhez az állampolgároknak hozzá kell járulniuk.

Paradigmaváltás kell itt is, mert hosszú távon a cél az állampolgári együttműködéssel, a lehető legkisebb ráfordítással megvalósuló adóbevételek fenntartható beszedése. Holisztikusan megközelítve a kérdést: törvényekre szükség van, és azok betartatására is, de a hangsúly a megelőzésen, a megfelelő „életvitelen” és gondolkodásmódon kell hogy legyen, nem pedig az utólagos szankciókon, a büntetésen. Jó, ha ezeknek van visszatartó erejük, de nem ezek tömeges alkalmazásától fognak az állampolgárok jó adófizetőkké válni, és nem ettől fog javulni az adómorál sem.

Ezzel együtt a társadalom törvényességének letéteményeseinek, a mindenkori kormányoknak meg kell őrizniük és növelniük a rájuk bízott nemzeti vagyont, az adófizetők pénzét pedig megfelelően, transzparens és elszámoltatható módon kellene kezelniük. Említett tanulmányok szerint ugyanis egyrészt az adófizetők pénzével való felelőtlen gazdálkodás – megtetézve az adóhivatal ésszerűtlen túlkapásaival – az, ami igazán gerjeszti az adófizetői engedetlenséget és az ismétlődően szárba szökkenő adóelkerülő magatartást. Az optimális társadalmi modell tehát olyan, ahol az állampolgárok bíznak az államban – és így annak mindenkori képviselőiben, tehát a kormányban és az adóhivatalban is –, annak törvényeit, rendelkezéseit és ítéleteit elfogadják, és ezért a közös terhekhez önként járulnak hozzá, mivel mind a megállapított adómértékekkel és behajtási módjukkal egyetértenek, mind pedig azok újraelosztását ismerik, értik és elfogadják. Kérdés, létezhet-e ilyen a valóságban; mindenesetre a helyes irány ez lenne.