Házassági tanácsadás az USA és Kína számára

A rákövetkező két évtized elhúzódó mézeshetek módjára telt a két ország kapcsolataiban. Gazdasági fronton az USA nemcsak a legnagyobb kedvezményes státuszt adta Kínának, hanem megtűrte a nemzetközi kereskedelem és pénzügyek területén általa alkalmazott merkantilista megközelítést, ennek részeként a kettős árfolyamrendszert. Az 1990-es években tovább bővültek a kétoldalú gazdasági kapcsolatok. Amerika tovább támogatta Kína integrálódását a világgazdasági rendszerbe, ami a Világkereskedelmi Szervezet tagságának 2001-es elnyerésében csúcsosodott ki. Azóta Kína kivitele ötszörösére bővült.

A szellemi tulajdonjogok elégtelen kínai védelme nyilván kárt okozott a kapcsolatokban, mégpedig a nagyobbat Kína számára, mert elrettentette Amerika és más fejlett államok cégeit az új technológiák odatelepítésétől. Tovább ártott a helyi állami vállalatok és technológia területén a „nemzeti bajnokok” támogatása, mert azok nyilván gondatlanul bántak állami pénzekkel. Mindez mégsem tekinthető a mai globális egyensúlyhiányok gyökerének.

Vegyük csak az árfolyamok rendszerét. Nagy-Britannia az első világháború előtt egy évszázadon keresztül, az USA pedig 1980 előtt mintegy 80 évig tudott folyómérlegtöbbletet felmutatni. Ezt azonban szemlátomást egyikük sem az árfolyamok manipulálásával érte el. A második világháború után néhány ország – Japán, Németország, Dél-Korea, Szingapúr, Tajvan – a gyors növekedési periódusa során halmozott fel mérlegtöbbleteket. Mindennek egyik lehetséges magyarázata az, hogy a GDP-növekedés és az ország folyómérleg-pozíciói közötti kapcsolat nem lineáris. Kína árfolyam-politikája nem azért problémás, mert előmozdítja a kivitelt, hanem azért, mert rákényszeríti az országot nagy összegű, veszteséget okozó külföldi eszközök felhalmozására.

Kína gazdaságát szerkezeti problémák gyötrik, ilyen kihívásoktól azonban az USA sem mentes. Őszintén szólva mindig megdöbbent az amerikai közgazdászok vonakodása a jelenlegi válságért okolható – és a kilábalást hátráltató – szerkezeti problémák megvitatásától. Legtöbbjük azt hiszi, hogy a válság az elhibázott monetáris politikából és a hanyag pénzügyi szabályozásból eredeztethető. Egyesek odáig mennek, hogy az ázsiai államokban – főleg Kínában – felhalmozott megtakarításokat okolják, ami közvetlen okként még igaz is lehet. A válság kirobbanása azonban sokkal mélyebben gyökerezik a kapitalizmus amerikai változatában, amelyről azt tartják, hogy az erős versenyen, az innováción, a hozamokon és a javadalmazáson alapul. Ez a modell ugyan hozzásegítette az USA-t a világgazdasági vezető státuszhoz, egyúttal azonban súlyos gazdasági problémákat is felszínre hozott.

Az innovációs tevékenység magas szintjének fenntartása végett az USA a fejlett világ államainak legrugalmasabb munkaerőpiacát tartotta fenn. Ez azonban nyilván költségekkel jár. Cégek például gyakran egy egész főosztálynyi kutatót küldenek el egyszerre egy termékváltás során, amivel nemcsak a humán tőkét pusztítják, hanem emberi életeket is tönkretesznek. A munkaerő-piaci rugalmassággal együtt jár a munkaviszonyban meglévő ellenségesség, főleg az észak-európai állapotokkal összevetve. Ez utóbbi térség ugyan kevésbé innovatív, az ottani gazdaságok és társadalmak azonban sokkal ellenállóbbak.
A válságot az amerikai kapitalizmus gyöngyszeme, a pénzügyi szektor okozta, egyúttal ez táplálja az ország folyómérleghiányát.

Eltekintve a többleteket felmutató olajtermelő államoktól, Kínában, Németországban, Japánban – a pénzügyi szektorral összevetve – nagyobb a feldolgozóipar súlya. A külső deficiteket felmutató országokban – mint amilyen az USA és Nagy-Britannia – viszont éppen fordított az arány.
Végezetül: Amerika globális hegemóniája egyszerre bizonyult átoknak és áldásnak. A világkereskedelem 60 százalékát amerikai dollárban bonyolítják le, és az USA rendelkezik a világon a legnagyobb hadsereggel, amitől az ország a globális befektetők biztos mentsvára lett.

Az erős tőkebeáramlás nyomán csökkennek a hitelfelvételi költségek, ami egyidejűleg növeli a folyómérleghiányt: az alacsonyabb tőkeköltségek felhajtják az eszközárakat, az ezzel járó gazdagságérzés ugyanakkor a jövedelmeiket meghaladó mértékű fogyasztásra ösztönzi a lakosságot. Az amerikai politikusok és tudósok által megvitatott és elfogadott – a mennyiségi enyhítésről, a fiskális ösztönzésről, a kormány deficitcsökkentési terveiről szóló – intézkedések a mélyebben fekvő bajok helyett csupán a tünetek kezelését célozzák.

A kilábalás első lépéseként az USA-nak hozzá kell fognia a pénzügyi szektor mélyreható reformjához. Mint Lenin annak idején rámutatott, a pénzügyi kapitalizmus a kapitalizmus legfejlettebb, végső formája és a kapitalizmus vége. Lehet, hogy az alapul szolgáló elemzésében Lenin tévedett, ma azonban tudjuk, hogy a következtetései más okból helyesek lehetnek: a pénzügyi kapitalizmus fenntarthatatlan adósságokba kényszeríti az országokat. Sajnos Amerika pénzügyi reformjai legjobb esetben is csak felemásak. A kínai–amerikai kapcsolatokban a „reform” szó három évtizeden keresztül csak a viszony kínai oldalára vonatkozott. Csak remélni lehet, hogy az USA egyszer még megkedveli a szó hangzását.