Oszkó: Leszokni az államról II.

A néhány éve kitört globális pénzügyi válságot sokan igyekeztek a piacgazdasági modell bukásaként aposztrofálni, és az állami beavatkozás reneszánszaként értelmezni annak ellenére, hogy a hibás állami döntések és mulasztások már a válság kitörésében is döntő szerepet játszottak. Már akkor nyilvánvaló volt tehát, hogy modellváltásra nem csak a piaci működésben, de a közszféra döntéshozatali rendszerében és logikájában is szükség van. Igaz ez még azokra az angolszász piacokra is, ahol az állam sokáig valóban megengedő gazdaságpolitikát igyekezett követni, de bármikor beavatkozott a válság előtt is, valójában maga serkentette a piacot hibás döntések sorának meghozatalára. Az európai kontinensen, de különösen a déli vagy közép-kelet európai uniós tagállamokban pedig az adósságfelhalmozás, a gazdaságirányítás hibás döntései meghatározó módon már a válság előtt is a közszféra működésében mutatkoztak meg. Ami pedig mára vitathatatlanná vált, hogy miközben a magánszektor szereplői mindenhol parádés gyorsasággal alkalmazkodtak a válság okozta új kihívásokhoz, a korábbi hibák kiszűrése az állami döntéshozatali struktúrákban sem a tengerentúlon, sem Európában, sem Magyarországon nem látszik gyorsan megoldódni.

Hogy az állami beavatkozás elégtelen szellemi munícióval, rossz helyzetfelismeréssel rendre hibás döntéseket hoz, arra a hazai gazdaságpolitika naponta szolgáltat példákat. Hosszan lehetne értekezni a pénzügyi szektor vagy más iparágak tulajdonviszonyaiba való erőszakos beavatkozások, a kényszerítő erővel újraírt bérpolitika, a beruházásokat és már a foglalkoztatást is visszafogó állami túlterjeszkedés tartós negatív hatásairól, de talán közérthetőbb példát adhat a közelmúlt államilag szervezett dinnyekartelljének kudarca, illetve az általa potenciálisan okozott károk. Ez az eset ugyanis arra adhat példát, hogy bizonyos mértékű alaposan átgondolt intézkedéssorozatnak, állami beavatkozásnak lehetne is helye. De abban a megközelítésben, ahogy jelenleg a közszféra döntéshozói gondolkodnak, a beavatkozás akár romboló hatású is lehet.
Ha ugyanis a dinnyetermelők már nem csak a külföldi exportpiacokról, de lassan a hazai értékesítésből is kiszorulnak, vélhetően nem a tüneti kezelés és nem is a bűnbakkeresés jól bevált reflexeit érdemes alkalmazni, hanem a problémát lenne illendő megoldani. Magyarán szabályozással, adópolitikával, egyedi, szabályozási kereteknek megfelelő támogatáspolitikával kell elérni, hogy a hazai termelési viszonyok annyit javuljanak, hogy még csak tartani se kelljen a más országokból származó olcsó importtól. És ilyen feltételek mellett persze fennmaradna a piaci verseny is Magyarországon, azaz a fogyasztókra sem terhelne értelmetlen költséget az állam, sőt a hazaiak közül is a jó minőségben és kellő hatékonysággal működő termelők kerülnének megérdemelten előnybe.Versenyképességében, termelékenységében és hatékonyságában előrelendített hazai termelők híján tiszavirág életű és az elmaradott viszonyokat konzerváló protekcionista beavatkozásra leszünk csak képesek, aminek az árát – akár a költségvetésen, akár a lakosság pénztárcáján keresztül – mindig az ország fizeti. Átgondolt, jól célzott, a termelési, vállalkozási viszonyokat kevésbé rongáló, sőt inkább javító és támogató gazdaságpolitikával viszont idővel akár mi lehetnénk képesek mások piacára betörni. Régiós leszakadásunk részben annak köszönhető, hogy ezt az alapvető összefüggést valamikor a kétezres évek elején szem elől tévesztette az akkori gazdaságpolitika, s tartósan azóta sem sikerült újra felfedeznie.
VG-páholy-tagok: Bartha Attila, Hegedűs Miklós, Orbán Gábor, Oszkó Péter
Megjelenés minden szerdán.