Andor: Egyes térségekben szociáliskatasztrófa-elhárítás folyik

Barroso elnök nemrégiben egy sajtótájékoztatón úgy fogalmazott, hogy amihez nincs meg a szenvedély, azt megteszik majd a tagállamok a szükségszerűség kényszere alatt. Ezzel a pénzügyi válságkezelés újabb lépéseire utalt, egészen konkrétan arra, hogy a tagországok között több szolidaritásra van szükség ahhoz, hogy az euró fönnmaradjon. Az elnök véleménye szerint ez azt is jelenti, hogy mihamarabb napirendre kell tűzni az euró(zóna)kötvény bevezetését, az államadósságokért való kölcsönös felelősségvállalás valamilyen formáját.

Általában is elmondható, hogy az Európai Unión belüli válságkezelést az elmúlt két-három évben inkább a kényszer és a szükségszerűség, semmint a szenvedély vezérelte. Mióta a globális pénzügyi válság felszínre hozta az európai Gazdasági és Monetáris Unió szerkezeti problémáit, a közös kormányzati intervenciót leginkább a még nagyobb felfordulástól való félelem, az összeomlás elkerülésének reflexe irányította. Ez a megközelítés hosszú távon nem nyújt megoldást; sem gazdasági, sem szociális szempontból nem optimális.

Érthető tehát, hogy a kisebb-nagyobb kitérők után a vita mindig visszakanyarodik oda: több Európára, erősebb uniós intézményrendszerre, a közös intézmények nagyobb hatáskörrel való felruházására van szükség. E felismerésből kiindulva négy elnök (van Rompuy – Európai Tanács, Barroso – Bizottság, Draghi – EKB, Juncker – eurózóna) hosszú távú tervet vázolt fel annak bemutatására, milyen lépések, intézkedések, pillérek szükségesek az európai konstrukció hosszú távú stabilitásának és prosperitásának biztosítására. Ez a vízió nem egyszerűen pénzügyi és gazdaságpolitikai teendőkről szól, hanem hangsúlyozza azt is: fontos az unió demokratikus legitimációjának megerősítése.

A társadalmi legitimáció megerősítése nem egyszerűen új döntéshozatali eljárásokat, a jelenlegi részvételi formák kibővítését jelenti, hanem az EU szociális dimenziójának továbbfejlesztését is. A közös valuta vagy akár az egységes piac önmagában nem teremti meg azt az érdekközösséget és kohéziót – vagy másképpen mondva: azt a politikai szenvedélyt –, amely az unió megerősítéséhez szükséges. A társadalmi felzárkózás esélye, a jobb szociálpolitikai megoldások átvételének lehetősége olyan elvárás, mely fontos az európai állampolgároknak, sok országban ez az EU iránti elkötelezettség alfája és ómegája.

Az eredendően gazdasági célok által vezérelt integrációban a szociális elemek megerősítése már csak azért is fontos, mert az euró fenntartása érdekében a tagállamok szigorúbb költségvetési szabályokat vállaltak, s ez – főként a felzárkózni kívánó periférián – a szociális kasszák megnyirbálásához vezethet. Emiatt bizonyos funkciók és tételek uniós szintre emelése elkerülhetetlen, ha nem akarjuk azt, hogy a fiskális szigor a peremrégiók számára törvényszerűen maga után vonja a még durvább szegénységet és az elnyomorodást. Sajnos egyes térségekben kimondottan szociáliskatasztrófa-elhárítás folyik, általában véve azonban arról, hogy uniós szintű elvek alapján be kell azonosítani és egységes keretek között támogatni kell mindazokat a szociális beruházásokat, amelyek nélkül sem a gazdaság, sem a társadalom nem működik az állampolgárok elvárásainak megfelelően.

Bizonyos dolgokat a Gazdasági és Monetáris Unió résztvevői körében, másokat az EU egészében kell megfontolni és bevezetni. Ez jelentheti új jogszabályok alkotását, de a pénzügyi eszközök továbbfejlesztését is. Van mire építeni, hiszen például az Európai Szociális Alap a közösség egyik legrégebbi intézménye, a nagy arányú elbocsátások elszenvedőit támogató Globalizációs Alap pedig a legutóbbi években bizonyította hozzáadott értékét. A válság leküzdéséhez és az unió hosszú távú megerősítéséhez elengedhetetlen, hogy mindezek a szempontok és eszközök felértékelődjenek és láthatóbbá váljanak.

A szerző az Európai Bizottság foglalkoztatásért, szociális ügyekért és társadalmi befogadásért felelős biztosa