Az utolsó reményünk egy közgazdasági Nobel-díj

A német gazdaság, mely fölé – ezen a helyen is – az elmúlt hetekben többször borús felhőket úsztattunk, a második negyedévben éves összevetésben 1 százalékkal bővült, miután a beruházások visszaesését a lakossági fogyasztás és a nettó export ellensúlyozni tudta.

Könnyű a németeknek fogyasztani: a bérek nőnek, a munkanélküliség húszéves mélypont közelében, az infláció pedig nem probléma. Hasonlítsuk ezt össze a hazai viszonyokkal: a munkanélküliségi ráta nem csökken, a bérek emelkedése elmarad az inflációtól, mely viszont továbbra is a legmagasabb az Európai Unióban, és még jó ideig ott is marad.

A jegybank persze „optimista”: az előrejelzési horizont határán – ha csak halványan is, de – látszik a 3 százalékos célszint. Nem elhanyagolható körülmény, hogy a szóban forgó horizonton már igen régen látszik ama hármas, mely így kissé arra a pontra emlékeztet, ahol a párhuzamosok találkoznak. A tarthatatlan idei és jövő évi növekedési előirányzat miatt elkerülhetetlen lesz a költségvetés korrekciója, ami – nem nehéz kitalálni – a fogyasztást visszafogja, az inflációt pedig gerjeszti majd.

Ahhoz viszont, hogy a jegybank – konvencionális eszközökkel, azaz kamatcsökkentéssel – enyhíthessen a feltételeken, előbb az inflációnak kellene csökkennie, máskülönben olyan forintgyengülést idézhet elő, hogy a török kártyát eldobva azonnal Washingtonba repülne a magyar delegáció. Lehet, persze, hogy a Monetáris Tanács galambjai így segítenének a legtöbbet. A kamatcsökkentés ráadásul önmagában nem old meg semmit. A hitelezés beindításához a magyar lakosságnak kellene megtakarítania, amire vajmi kevés esély látszik.

Miben reménykedhetünk? Röviden: a következő néhány évben az égvilágon semmiben. Bővebben: hogy néhány – mondjuk, tíz-tizenöt – év múlva a közgazdasági Nobel-díjat a „a válságból való kilábalást érdemben gyorsító unortodox módszerek kidolgozásáért” ítéli majd oda a Svéd Királyi Tudományos Akadémia.